Egy hűvös őszi reggelen, amikor a köd még vastagon borította a mezőt, István, a középkorú erdész, szokásos sétáját tette a közeli erdőben. Miközben a lehullott levelek között lépkedett, halk sírást hallott a bokrok mögül.
– Ki van ott? – kérdezte óvatosan, miközben közelebb lépett.
A bokrok mögött két kislány kuporgott, összebújva a hideg ellen. Mindketten piszkosak és rémültek voltak.
– Ne féljetek, segíteni fogok – mondta István, miközben levette kabátját, hogy betakarja őket.
– Hogy hívnak benneteket? – kérdezte gyengéden.
– Anna vagyok, ő pedig a húgom, Lili – válaszolta az idősebbik lány.
István hazavitte őket, ahol felesége, Mária, aki egy baleset következtében tolószékbe kényszerült, meleg teával és étellel várta őket.
– Kik ezek a gyerekek, István? – kérdezte Mária meglepetten.
– Az erdőben találtam őket, elhagyatva. Nem hagyhattam őket ott.
– Természetesen nem. Maradjanak velünk, amíg nem találunk megoldást – mondta Mária mosolyogva.
Aznap este csendesen vacsoráztak. István, Mária, és a két kislány, Anna és Lili. A lányok még mindig félénken pislogtak egymásra, de Mária gyengéd mosolya lassan megtörte a jégpáncélt.
– Finom ez a krumplifőzelék… – mondta halkan Anna.
– Örülök, hogy ízlik – válaszolta Mária, miközben lassan kanalazott a saját tányérjából. – Tudod, ez volt István kedvenc gyerekkorában.
– Komolyan? – csillant fel Lili szeme. – Nekem is az lehetne!
– Hát akkor máris van valami közös bennetek – kacsintott István, miközben megsimogatta Lili fejét.
Miután a lányokat lefektették a vendégszobában, István csendben visszament a konyhába. Mária még mindig az asztalnál ült, mélyen a gondolataiba merülve.
– Mit gondolsz róluk? – kérdezte a férfi halkan.
– Elveszettek. Akárhonnan is jöttek, valami szörnyűség történhetett. De látszik rajtuk, hogy szeretetre éhesek. És tőlünk megkaphatják. István… nem gondolod, hogy talán… nekünk küldte őket a sors?
István bólintott, de arcán kétség árnyéka suhant át.
– Tudod, nem lesz könnyű. A falu már így is ferde szemmel néz rám, hogy nem hagytalak magadra a baleset után. Most meg… két idegen gyerek?
– Ha ez másoknak furcsa, az az ő bajuk – felelte Mária határozottan. – Nekünk lehetőség. Család.
Másnap reggel István felkereste a jegyzőt, Győző bácsit, aki régóta ismerte őket.
– Találtál két gyereket az erdőben? – hüledezett a férfi. – István, ez nem holmi elveszett kutya! Ez rendőrségi ügy!
– Tudom, tudom – sóhajtott István. – De nem hagyhattam őket ott. Mégis mit csináljak? Visszavigyem őket az erdőbe?
– Természetesen nem. Csak… hát, hivatalosan értesíteni kell a hatóságokat. Ők majd keresik a szülőket.
– És ha nem találják meg őket?
Győző bácsi egy pillanatig hallgatott, majd megszólalt:
– Akkor talán nektek kellene… örökbefogadni őket.
István arca megmerevedett. A gondolat hirtelen és ijesztő volt. De mégis… nem volt az oly idegen.
Otthon, mikor elmondta Máriának, a nő szeme könnybe lábadt.
– Örökbe fogadni? Tényleg azt mondta?
– Igen. Azt mondta, megoldható lenne, ha nincs rokonuk.
– Akkor próbáljuk meg – mondta Mária halkan. – Nem véletlen, hogy ránk találtak.
A következő napokban a lányok egyre otthonosabban mozogtak a házban. Anna segített Máriának a főzésben, Lili pedig gyakran üldögélt István mellett a műhelyben, nézve, ahogy a férfi farag.
– Ezt ki készítette? – kérdezte egyszer Lili egy fából faragott lófigurára mutatva.
– Én. Az én apám tanított faragni. Azt mondta, minden fadarabban benne van valami, amit csak ki kell engedni.
– Akkor én is szeretnék faragni! – kiáltotta Lili lelkesen.
– Rendben. Holnap megtanítalak.
Este, amikor a lányok már aludtak, Mária felolvasta Istvánnak a gyerekekkel kapcsolatos rendőrségi jelentést.
– Semmi hír róluk. Se eltűnt személy bejelentés, se keresés. Mintha a földből bújtak volna elő.
– Lehet, hogy így is volt – mormogta István. – Mint ahogy a szeretet is néha ott nő, ahol nem is számítanál rá.
A tél közeledett. A reggelek már dérrel borították a kert végében álló almafákat, a kéményből füst gomolygott, és bent a házban is egyre több meleg takaró jelent meg a kanapékon.
István egy reggel a konyhaasztalnál ült, kezében egy hivatalos levéllel. Arca feszült volt, homlokán mély ráncok gyűltek.
– István? – kérdezte Mária aggodalmasan. – Mi történt?
– Egy levél a kormányhivataltól. Behívót kaptam. Két hétre el kell mennem a hegyvidéki mentőszolgálathoz. Szükség van rám. Valami veszélyes művelet.
– De hát… hogyhogy most? A lányok…
– Tudom – sóhajtott István. – Épp most, mikor minden kezd helyreállni. De úgy érzem, mennem kell. Talán ez is része annak, amit tennünk kell.
Anna és Lili az ajtóban álltak, csendesen hallgatták a beszélgetést. Mikor István feléjük fordult, a két lány szinte egyszerre szaladt oda hozzá, és átölelték.
– El fogsz menni, ugye? – kérdezte Anna halkan.
– Igen, kicsim. De visszajövök. Ez csak néhány nap. Addig Mária nénivel lesztek, és minden rendben lesz.
Lili megszorította a kezét.
– Megígéred?
István letérdelt eléjük, és komolyan a szemükbe nézett.
– Esküszöm, hogy visszajövök. Ti most már a családom vagytok. És a családját nem hagyja el az ember végleg.
Az elkövetkező napok feszültek voltak. Mária igyekezett erős maradni, de István hiánya minden szegletben érződött. A lányok igyekeztek segíteni: Anna főzött, Lili hozta be a fát, és esténként meséltek egymásnak a kályha mellett.
– Szerinted tényleg visszajön? – kérdezte Lili egy este.
– Tudod, mit mondott apám mindig? – válaszolta Anna. – „Aki igazat mond a szívéből, azt még a vihar sem tudja elsodorni.” És István bácsi igazat mondott.
Mária közben minden erejét összeszedte, hogy pótolja Istvánt. Bár mozgássérült volt, akaratereje pótolta a lábait. Tanította a lányokat írni, olvasni, együtt tanultak főzni, takarítani, és a lányok lassan nemcsak vendégek, hanem igazi családtagok lettek.
Egy hét múlva…
Egy sötét, havas estén valaki kopogott az ajtón. Mária a tolókocsijával odaért, de nem volt senki.
A lányok kiszaladtak a verandára, és ekkor látták meg a hóesésben Istvánt, ahogy fáradtan, de mosolyogva áll a kapuban.
– ISTVÁN! – kiáltotta Mária könnyekkel a szemében.
– ISTVÁN BÁCSI! – rohantak felé a lányok.
István letérdelt, és szorosan magához ölelte őket.
– Megígértem, hogy visszajövök.
– De miért nem szóltál előbb? – kérdezte Mária.
– Meg akartalak lepni. És… hoztam valamit – mondta, miközben a hátizsákjából egy borítékot húzott elő. – Az örökbefogadási papírok. Aláírták. Most már hivatalosan is a lányaink.
Anna és Lili értetlenül néztek egymásra.
– Mit jelent ez?
– Azt jelenti – mondta Mária elcsukló hangon –, hogy most már hivatalosan is a szüleitek vagyunk.
A négyes ölelkezve állt a hóesésben, a kéményből felszálló füst és a házból kiszűrődő fények között.
Záró jelenet: Egy évvel később
A kis ház udvarán tavaszi virágok nyíltak. Mária a teraszon ült, ölében egy könyvvel. Anna és Lili egy fából készült hintát tologattak egymásnak. István a kertet rendezte.
– István! – kiáltott fel Mária. – Nézd csak, mit rajzoltak a lányok!
A ház falára egy nagy szívet festettek, benne négy névvel: Mária, István, Anna, Lili.
István megállt, letette a kapát, és mosolyogva nézte.
– Család – mondta halkan.
– Az – bólintott Mária. – A legszebb fajta. Amit nem a vér, hanem a szeretet teremtett.
