Mit gondolt egyáltalán a nőgyógyászod?!” – üvöltötték az orvosok egy 56 éves asszony szülése közben. De amikor meglátták, KIT szült… mindenki lefagyott a döbbenettől 😱😱😱
– Ó, Istenem, mi történik velem? – kiáltott fel Kovács Mária, miközben épp a palántákat ültette el a konyhakertben. – Ajj! – szisszent fel újra, amikor éles fájdalom hasított a hasába. Az 56 éves asszony, miközben nehézkesen lépkedett a kerti ágyások között, rémülten gondolta:
– Ez még soha nem fordult elő velem… Ez a vég! Biztosan haldoklom… És még élni akarok, annyira akarok! Az unokáimat szeretném még szoptatni látni… – súgta Mária, miközben forró arcán végigcsorogtak a könnyek.
Alig tudta befejezni a kerti munkát, valahogy hazabotorkált. A hangulata sötétebb volt, mint egy zivatarfelhő. Alighogy belépett az ajtón, már kérdezte is a férje:
– Mi lesz vacsorára? – Lajos hangja szigorú volt, ahogy mindig, ha valami nem ment a megszokott rend szerint.
Lajos alapvetően jó ember volt, csak hát… túlságosan szerette a rendet. Ha valami kilógott a megszokottból, a kedve azonnal megváltozott.
– Van leves a hűtőben… – felelte Mária fáradtan, majd ledőlt a kanapéra, és kitört belőle a zokogás.
Lajos megijedve rohant oda hozzá, és megfogta a kezét.
– Mária, mi bajod? Valamit elhagytál odakint?
– Halálos beteg vagyok, Lajos. Haldoklom – nyögte Mária.
– Tessék? Ne hülyéskedj már, mi az, hogy haldokolsz?
– Pokoli fájdalmaim vannak a hasamban és a derekamban… Alig bírok járni… Biztos valami gyógyíthatatlan betegség…
– Ugyan már, ne beszélj butaságokat! – vágta rá Lajos, szokásos higgadtságával.
– Emlékszel? A szomszéd Teri néninek is rákot diagnosztizáltak, egyre csak fogyott, végül már csak bőr meg csont volt. Te meg itt „halálos beteg” vagy, miközben úgy kerekedsz, mint a kalács…
– De tényleg! – gondolta Mária. – Az utóbbi hónapokban tényleg egyre jobban „dagadok”. Pedig nem vagyok az a típus… lehet, hogy a korral jár? Vagy valami hormon?
A fájdalom egy időre alábbhagyott, és Mária kicsit megnyugodott.
– Tudod mit? – szólalt meg végül Lajos. – Nem ártana, ha elugranál Ludmillához, a falusi körzeti nővérünkhöz. Ő majd küld be a városba, ha komolyabb a baj.
– Köszönöm, Lajos, igazad van… Elmegyek.
Másnap Mária tényleg felkereste a helyi egészségügyi rendelőt. Ludmilla, a fiatal, kedves, mindig mosolygós falu-felcser már messziről köszöntötte:
– Kovács Mária néni, de régen láttalak! Gyere csak be, érezd magad otthon, mesélj, mi bánt?
Mária elmesélte, milyen fájdalmai vannak, és mennyire aggódik.
Ludmilla próbált higgadt maradni, de az arca kissé elsápadt a hallottak után.
– Ne vonjunk le elhamarkodott következtetéseket – mondta nyugtató hangon. – Elküldöm pár vizsgálatra, aztán majd meglátjuk, mit mutatnak az eredmények. Ha kell, kapsz kezelést. Rendben van így?
– Köszönöm, Luda drága, te vagy a fény ebben a borús világban – felelte meghatódva Mária.
Az a szombat reggel örökre bevésődött Mária emlékezetébe. Épp a házat rakta rendbe, amikor csörgött a telefon.
– Jó napot, Kovács Mária! Itt Ludmilla a rendelőből. Megérkeztek az eredményei. Be tudna ma fáradni?
– Természetesen, drágám, már indulok is!
De mielőtt letették volna, a vonal másik végén gyanús csend állt be. Ludmilla nyelni próbált valamit… Mária szívverése felgyorsult. Már érezte, hogy valami nincs rendben.
– Luda, mi van velem? Ugye nem… haldoklom?
Ludmilla dadogva válaszolt:
– Nem, nem haldokolsz… hanem… terhes vagy.
Mária leült a rendelő székre, mint akit villám csapott meg. Néhány másodpercig mozdulni sem tudott.
– Tessék?! Ez lehetetlen! Valaki összekeverte a leleteket! Nem lehetek terhes, 56 éves vagyok, ez nem létezik! – kiáltotta.
– Nem történt tévedés – rázta meg a fejét Ludmilla. – Minden adat a tiéd. Tudom, ritka, sőt, szinte csodaszámba megy, de előfordul. És… – habozott –… nem egy baba van, hanem kettő.
A padló kiszaladt Mária alól. A kezei ernyedten lógtak az oldala mellett. Csak bámult maga elé.
Ludmilla vizet hozott, leült mellé, és próbálta nyugtatni:
– Ne pánikolj, minden rendben lesz. Figyelemmel kísérjük a terhességet. Nem vagy egyedül.
– Nem akarok gyereket! Nem akarok terhes lenni! – kiabálta Mária. – Ha tényleg igaz, azonnal vetessük el!
– Már túl késő – mondta halkan Ludmilla. – Már a negyedik hónapban vagy…
Kovács Mária egész úton hazafelé úgy érezte, mintha nem is a saját teste lenne. A lábai ólomként húzták lefelé, a gondolatai pedig összevissza kavarogtak.
„Ikerterhesség? Én? Ötvenhat évesen? Ez valami isteni tréfa…”
Mikor hazaért, Lajos épp a rádióját bütykölte a verandán. Amint meglátta a felesége sápadt arcát, rögtön érezte, hogy valami nincs rendben.
– Mária, mi történt? Miért nézel úgy, mint akit kísértetet látott?
– Ülj le – mondta Mária halk, reszkető hangon.
– Jézusmária… Csak nem… – Lajos ledobta a csavarhúzót és leült. – Ne mondd, hogy…
– Terhes vagyok, Lajos.
– Tessék?! – kiáltott fel a férfi, olyan erővel, hogy még a rádió is eldőlt az asztalon. – Ez valami tréfa, ugye?
– Nem tréfa. És nem is egy gyerek, hanem kettő. Ikerterhesség.
Lajos percekig csak némán nézte a feleségét, majd feltört belőle egy fojtott nevetés.
– Ez… ez lehetetlen! – mondta hitetlenkedve. – A természet ilyen… ilyet nem csinál! Ez biológiai nonszensz!
– Tudom – sóhajtotta Mária –, de mégis megtörtént.
A csend nyomasztó volt. Csak az óra kattogása hallatszott a falon. Végül Lajos megszólalt:
– Tudod, mit gondolok? Ha az ég küldte őket… akkor biztos oka van. Nem álmodtam arról, hogy újra pelenkázzak, de… inkább legyenek gyerekeink, mint hogy elveszítselek.
Mária szeme megtelt könnyel, ezúttal nem a kétségbeeséstől.
– Azt hittem, kinevetsz, vagy még rosszabb…
– Őszintén? Három percig megfordult a fejemben, hogy elrohanok egy hegyre remetének. De szeretlek. És ez az egész – bármennyire őrült – talán egy új esély. Egy új kezdet.
Ahogy teltek a hetek, Mária megtanulta elfogadni a helyzetet. Nem volt könnyű. A teste minden nap fájt valahol, a reggeli rosszullétek egyre elviselhetetlenebbé váltak, a dereka pedig úgy viselkedett, mintha valaki kalapáccsal verte volna meg. De az ultrahangok jó híreket hoztak – a babák fejlődtek.
Csakhogy volt valaki, aki még nem tudott semmit: a lányuk, Irén.
Irén ritkán jött haza a faluba. A városban pincérkedett egy olcsó étteremben, a fizetése alig tartotta el. Házassága hamar kudarcba fulladt. De minden kudarc ellenére büszke maradt – és rendkívül érzékeny a szülei „falu-szagú” életmódjára.
Egy vasárnapi délután megcsörrent a telefon.
– Anya, ma hazajövök, jó? Van egy kis dolgom – mondta Irén kicsit édeskés hangon.
Mária szíve hevesebben kezdett verni.
– Persze, gyere csak, várunk!
Már aznap este, mikor Irén belépett, azonnal kiszúrta Mária pocakját.
– Ez meg mi?! – mutatott rá döbbenten.
– Irén, kicsim… – kezdte Mária, de a lánya félbeszakította:
– Te terhes vagy?! Te teljesen megőrültél?!
– Ne beszélj így az anyáddal! – vágott közbe Lajos, megpróbálva lecsillapítani a helyzetet.
– És te se! – förmedt rá Irén. – Nyugdíjasok vagytok, nektek már a pihenésről kéne szólnia az életeteknek, nem a gyereknevelésről! Elment az eszetek?!
– Ha Isten úgy akarta, hogy gyermekünk legyen, akkor így legyen – mondta halkan Mária.
– Csak ne számítsatok rám! – kiáltotta Irén. – Nem fogok pelenkázni meg bölcsibe rohangálni helyettetek! Saját életem van!
Mária arcára jeges fájdalom ült ki. A lánya szavai késként hasítottak belé.
– Ennyire rossz anya voltam? – suttogta.
Irén azonban már az ajtó felé indult. De mielőtt kiléphetett volna, Mária felkiáltott, és összegörnyedt.
– Mi történt?! – ordította Lajos, és elkapta felesége testét, mielőtt a földre zuhant volna.
– Hívd… a mentőket… – zihálta Mária, miközben egy újabb fájdalomhullám rázta meg a testét.
Lajos remegő kézzel nyúlt a telefonért, miközben Irén döbbenten állt a sarokban. Egyetlen szót sem tudott kinyögni.
A kórházban már az intenzív osztályra vitték Máriát, aki félájultan suttogta:
– Lajos… ha nem élem túl… vigyázz a gyerekekre…
– Ne mondj ilyet! – kiáltotta Lajos, könnyeivel küszködve. – Együtt fogjuk felnevelni őket, megígérem!
A műtő ajtajai bezárultak, és Lajos egyedül maradt a folyosón. Remegő térddel rogyott le egy székre. Soha életében nem félt ennyire.
És ekkor Irén, aki időközben bejött utána, újra megszólalt, látszólag érdektelenül:
– Találkozóm van. Majd hívjatok, ha túl van rajta…
Lajos csak némán nézte a lányát. Az az Irén, akit valaha a világon mindennél jobban szeretett, most olyan idegen volt számára, mint egy jégszobor.
Az órák lassan csordogáltak a szülészet folyosóján. Lajos már szinte beleolvadt a kopott várószékre, kezében szorongatta Mária kendőjét. Néha fel-felpattant, járkált egy kört, aztán visszahuppant. Senki nem jött ki. Csak egy középkorú nővér szólította meg halkan:
– Uram, itt nem lehet tartózkodni a műtő előtt.
– A feleségem… épp most szül. És ikreket. És… ötvenhat éves… – suttogta Lajos, hangjában félelem.
A nővér arca elsötétült, de próbált semleges maradni:
– Itt mindenki szül, uram. Ha végeznek, majd szólnak.
De Lajos nem mozdult. Még a levegőt is óvatosan vette, mintha ezzel is segíthetne Márián. A folyosó vége felől egyszer csak nevetés és halk csevegés hallatszott. Irén volt az – a lánya egy padon üldögélt, mobilozott, vihogott, mintha nyaralna, nem pedig az anyja életéért folyó küzdelem idején lenne jelen.
Lajos undorodva fordította el a fejét. „Hogy lehet egy lány ennyire közönyös?” – gondolta. – „Mi rontottuk el? Vagy egyszerűen csak ilyen lett?”
A műtőben eközben harc folyt. Mária teste kimerült volt. Az orvosok sürögtek-forogtak körülötte, műszerek pittyegtek, asszisztensek adogatták az eszközöket. Egy fiatal orvos, dr. Egresi Gergely, halkan odasúgta a kollégájának:
– Ki a fene engedte, hogy ez a nő kihordja a terhességet? Hol volt a nőgyógyásza? Hát teljesen elment az esze?
– Gergő, fogd be – mordult rájuk a szürke hajú főorvos, dr. Szabó Leonárd. – Ilyet nem mondunk egy élet-halál harc közben, főleg nem hangosan!
– De hát ez őrület! Ezek a gyerekek betegesen koraszülöttek lesznek, az anya meg összeesik, nem csoda – vágta vissza egy másik fiatal orvos.
A háttérben a szívmonitor sípolása hirtelen tompult, majd éles sípolásba váltott.
– Vérnyomás zuhan! – kiáltotta egy nővér. – Szívverés gyenge, szinte nincs is!
– Reanimálni! Most! – parancsolt Leonárd doktor.
Harminc másodperc… egy perc… két perc… Mária teste már nem reagált. A monitor egyenes vonalat rajzolt.
– Megállt… – suttogta valaki. – Vége van.
Lajos nem hallotta azonnal a hírt. Csak akkor, amikor egy fiatal orvos, teljesen sápadtan, kijött a folyosóra, és leült mellé. A férfi már ebből tudta.
– A felesége… sajnos nem élte túl. A szíve nem bírta a terhelést.
Lajos nem szólt semmit. Nem üvöltött, nem tört-zúzott. Csak nézett maga elé, mint akiből elszállt minden.
– És a babák? – kérdezte végül alig hallhatóan.
– Megszülettek. De… mindkettőnek súlyos egészségügyi problémái vannak. Az egyikük szinte teljesen vak, a másiknak veleszületett szívproblémája van. Nagyon bizonytalan a kilátás…
A világ Lajos körül összedőlt.
A falu másnap reggel már mindent tudott. A hír futótűzként terjedt.
– Hallottad, Mariska? Mária meghalt a szülés közben!
– Úristen… És Lajos? Teljesen megbolondult szegény…
A temetés napja csendes és szürke volt. A falusiak tisztelettel, fájó szívvel vonultak a temetőbe. Mária sokak számára példakép volt. Egyenes, jószívű asszony. A koporsót halkan engedték le a sírba, a gyászbeszéd egyszerű volt, szívből jövő. De sem Lajos, sem Irén nem állt a sír szélén.
Lajos azóta nem jött ki a házból. Irén ott volt, de hátul állt, nem mert anyja arcába nézni, nem volt ereje bocsánatot kérni.
A kórházban a két apró test – az ikrek – egy inkubátorban feküdt. A személyzet igyekezett, de sok jóval nem biztatták egymást.
Akkor érkezett meg Ludmilla.
A fiatal felcser, akinek arca most már több napja nem látott álmot, megállt a babák előtt, és csendesen csak annyit mondott:
– Kicsikéim… ne hagyjatok itt minket. Mária néniért… és Istenért… maradjatok!
Ezután egyenesen az igazgatónőhöz ment, és bejelentette:
– Szeretném őket örökbe fogadni.
Az igazgató felvonta a szemöldökét:
– Magának? Egyedülálló, kevés fizetésű falusi egészségügyis?
– Akkor legyek a dajkájuk! Hadd legyek mellettük! Azt ígértem Máriának, hogy nem hagyom őket egyedül.
Hat hónappal később, csodával határos módon, a két kislány életben maradt. Az egyik, Katalin, gyenge szívvel, de mosolygósan rugdalózott. A másik, Eszter, vastag szemüveg mögött nézett, de éberen, kíváncsian.
Egy gazdag házaspár jelentkezett örökbefogadónak – Oláh Viktor és felesége, Olga. Minden papírt előkészítettek.
Ám mielőtt végleg elvitték volna a kislányokat, Ludmilla odaállt eléjük, és sírva mondta:
– Kérem… csak egy dolgot engedjenek meg. Hadd lehessek a dajkájuk. Én már félig az anyjuk vagyok…
Olga ránézett, majd megszorította a kezét:
– Legyen így. És tudja mit? Az egyik lányt Máriának fogjuk nevezni. Kovács Mária emlékére.
Ludmilla elsírta magát, és suttogva felelte:
– Most már tudom, hogy nem halt meg hiába.
A történet teljes egészében kitaláció, a benne szereplő személyek, nevek, események és helyszínek a szerző fantáziájának szüleményei. Bármilyen egyezés valós személyekkel vagy történésekkel pusztán a véletlen műve. A tartalom célja kizárólag a szórakoztatás.
