Németh Emma élete romokban hevert: 23 évesen magányos volt, szüleit elvesztette, és az utolsó 15 000 forintjából próbált ételt venni magának. Egy esős estén azonban úgy döntött, hogy segít egy idegennek, akinek szemmel láthatóan nagyobb szüksége volt az élelmiszerre, mint neki. Amit nem sejtett: a másnap megváltoztatja az életét.
Az eső apró tűszúrásokként csapódott a kabátomra, miközben a bolt felé tartottam. Cipőm minden lépésnél hangosan cuppogott, mintha a természet is gúnyolódott volna rajtam. Összehúztam magam, a fogaim vacogtak.
„Csak menj tovább, Emma” – motyogtam magam elé. „Anya mindig azt mondta, a nehéz idők nem tartanak örökké.”
A 23. évem nem így kellett volna alakuljon. Az elmúlt évben egyszerre veszítettem el mindkét szülőmet egy autóbalesetben. Hirtelen teljesen egyedül maradtam, és a gyász mellett az adósságok is nyomasztottak.
Aznap este mindössze 15 000 forint maradt nálam. Egy kis kenyér, tojás és némi konzerv volt a terv. Semmi luxus.
Ahogy beléptem a bolt ajtaján, a hideg neonfény még sivárabbá tette a környezetet. A kosaramat lassan megtöltöttem, minden fillért gondosan számolva. Egy konzerv paradicsomlevest is a kosárba tettem. „Istenem, anya, bárcsak itt lennél. Mindig tudtad, hogyan hozz ki a semmiből valamit.”
A kassza felé haladva észrevettem egy férfit. A kapucnija átázva lógott, a ruhái kopottak, és a kezében aprópénzt számolt. „Elnézést… sajnálom, de nem elég. Kérem, csak a kenyeret elvihetem?” – kérte halkan a pénztárost.
A fiatal pénztáros zavartan nézett rá. „Sajnálom, uram, de nem tehetem…”
„Majd én kifizetem” – hallottam a saját hangomat, mielőtt átgondolhattam volna.
A férfi szeme könnybe lábadt, és megrázta a fejét. „Nem kellene… Nincs joga senkinek ennyit áldozni értem.”
„Tudom, milyen érzés” – válaszoltam halkan, elővéve a pénzt. „Néha csak egy kis segítség kell, hogy túléljünk.”
A férfi keze reszketett, amikor átvette a kenyeret és a konzervet. „Köszönöm… igazán köszönöm. Fogalmad sincs, mit jelent ez nekem. Mindent elvesztettem, és most te…”
„Ígérje meg, hogy vigyáz magára” – mosolyogtam rá.
„Egyszer, valahogy vissza fogom fizetni ezt” – mondta halkan, mielőtt eltűnt az esőben.
Másnap reggel korán keltem. Egy állásinterjú várt rám – az utolsó reményem arra, hogy rendbe hozzam az életem. A szekrényem aljából előkotortam a legjobb blézeremet, még ha kissé kopott is volt. „Menni fog, Emma” – suttogtam magamnak.
A belvárosi irodaépület hatalmas volt, üvegfalaival és csillogó padlójával. Egy recepciós mosolygott rám. „Németh Emma? Mr. Szabó várja Önt.”
Amikor beléptem az interjúterembe, a levegő megállt bennem. Ott ült a férfi, akinek előző este segítettem. De most tökéletesen öltözött, határozott és magabiztos.
„Emma, ugye?” – kérdezte mosolyogva.
„Igen…” – válaszoltam döbbenten.
Az interjú után odalépett hozzám. „Tartozom egy magyarázattal. A nevem Szabó András, és én vagyok ennek a cégnek a vezérigazgatója.”
Megmagyarázta, hogy a felesége halála után elvesztette önmagát. Aznap este egy sötét helyről indult, és az én kedvességem ráébresztette, hogy még mindig vannak jó emberek a világon.
„Az állás az Öné” – mondta. „Nemcsak a szaktudása miatt, hanem azért, mert emlékeztetett arra, hogy az emberség a legfontosabb.”
Ahogy kiléptem az épületből az ajánlattal a kezemben, a nap melegen sütött rám. Tudtam, hogy a szüleim büszkék lennének rám. És ahogy anyám tanította, a kedvesség valóban mindig megtalálja az útját vissza hozzánk.
(Ez egy kitalált történet, bármilyen hasonlóság a tényleges nevekkel vagy helyszínekkel pusztán véletlen egybeesés.)
