– Ettől a hónaptól kezdve külön kasszán vagyunk – jelentette be Gábor, miközben helyet foglalt az asztalnál.
– Rendben – válaszolta nyugodtan felesége, Éva. Már régóta számított erre. A férfi válaszától Gábor kis híján félrenyelte a falatot.
A frissen sült csirke illata betöltötte a konyhát. Otthonos melegség lengte be a teret, és az aranybarnára sült hús látványa csak fokozta ezt az érzést. Éva óvatosan emelte ki a sütőből a tepsit – ez volt Gábor kedvence, amit az elmúlt tizennyolc év minden péntekén elkészített.
A konyhában halkan csilingeltek az evőeszközök, ahogy 17 éves lányuk, Kata rutinos mozdulatokkal terített. Olyan természetesen mozgott, mintha világéletében ezt csinálta volna.
– Kész a vacsora! – mondta Éva, miközben ügyesen elosztotta a forró csirkét a tányérokra.
Az ajtóban megjelent Gábor. Arca szokatlanul feszült volt, de próbált mosolyogni.
Éva rögtön észrevette a tekintetét. Ennyi év után pontosan tudta, mit jelent az a pillantás. Gábor mindig így nézett, ha valami komoly dolgot akart közölni, de nem volt biztos benne, hogyan fogadják majd.
– Hm, milyen finom illat! – mondta, miközben helyet foglalt az asztalnál. – Egyébként gondolkodtam valamin…
Éva megállt, és a merőkanalat a kezében szorongatva figyelmesen a férjére nézett.
Kata a telefonját bámulta, de egyik fülével már rég őket hallgatta.
– Hallgass csak, drágám… – Gábor levágott egy darabot a szaftos csirkéből, a szájába tette, majd egy pillanatra lehunyta a szemét az élvezettől. – Úgy döntöttem, új alapokra kell helyeznünk a családi költségvetést.
Éva lassan leült az asztalhoz. A mellkasában valami furcsa, tompa szorongás jelent meg.
– Úgy gondolod?
– Igen – felelte Gábor, és letörölte a száját a szalvétával. Látszott rajta, mennyire élvezi, hogy ő irányítja a beszélgetést. – Mostantól külön kasszán leszünk. Mindenki csak abból él, amit maga keres.
A férfi olyan magabiztossággal közölte ezt, mintha valami zseniális forradalmi ötlettel állt volna elő.
Kata felkapta a fejét.
– De anya nem dolgozik…
– Épp ezért – válaszolta Gábor megingathatatlanul –, úgy gondoltam, adhatnék neki egy fix összeget a háztartásra, de a keresetemről én döntök. Szerintem ez teljesen ésszerű.
A konyhában síri csend lett. Csak a falióra ketyegése hallatszott.
– Rendben – mondta Éva csendesen, de határozottan.
Gábor megakadt. Egy pillanatra olyan arcot vágott, mintha félrenyelt volna.
Más reakcióra számított. Sírásra. Dühre. Felháborodásra. De Éva csak nyugodtan evett tovább, mintha épp egy barátnőjével beszélgetne a munkahelyi pletykákról.
– Csak ennyi? – kérdezte döbbenten.
– Mi mást mondhatnék? – Éva felnézett rá. – Hiszen te már eldöntötted, nem?
Kata elmosolyodott, majd gyorsan köhögésbe fullasztotta a nevetést.
– Hát… igen – mormolta Gábor, és valami furcsa nyugtalanság kezdte el belülről rágni.
Másnap reggel Gábor a megszokott mozdulattal nyitotta ki a konyhaszekrényt, hogy elővegye kedvenc olasz kávéját – azt az erős, aromás, kissé kesernyés fajtát, amitől mindig úgy érezte magát, mint egy olasz film főszereplője. De a doboz üres volt.
– Éva! – kiáltott be a hálószobába.
– Igen? – szólt vissza nyugodt hangon a felesége.
– Hol van a kávém?
– Nem vettem – jött a válasz teljes természetességgel. – Külön kasszán vagyunk, nem emlékszel? A te kávéd elég drága, én inkább a hazait veszem.
Gábor ledermedt. Sem harag, sem szarkazmus nem volt a hangjában. Csak tényközlés, mint amikor a boltban megmondják, hogy a papír zsebkendő elfogyott.
És ez csak a kezdet volt.
Aznap este, amikor hazaért, kinyitotta a hűtőt. Belsejében csak egy kevés zöldség és néhány doboz volt. Mindegyiken filctollal írva: „Kata”.
– És… a többi hol van? – kérdezte zavartan.
– A te hűtőd fele üres – felelte Éva, fel sem nézve a könyvéből. – Kata és én a saját pénzünkből vásároltunk.
Másnap elfogyott a samponja. Azután a borotvahab. Pár nap múlva a kedvenc müzlije. A vécépapír is gyanúsan gyorsan fogyott.
Csütörtökön, amikor reggel beült az autójába, a benzinszintjelző éktelen villogással jelezte: „Tartalék üzemanyag.” A postaládában egy boríték várta: közüzemi számlák, az ő nevére címezve. A lakás rezsijét immár egyedül ő állta – hiszen külön kasszán vannak.
Péntek reggelre betelt a pohár. Éva épp a kabátját igazgatta a bejárati ajtónál, amikor Gábor megállította.
– Ez valami bosszú? – kérdezte feszülten.
A nő ránézett. Valahogy frissebbnek, fiatalosabbnak tűnt, mint hetek óta bármikor. A szeme csillogott.
– Bosszú? – kérdezte kissé csodálkozva. – Dehogy. Én csak alkalmazom az új pénzügyi szabályainkat. Mindenki abból él, amit maga keres. Te mondtad.
Gábor nem tudott mit mondani. Akkor még nem értette teljesen, mi zajlik, csak azt érezte, hogy valami kicsúszott a kezéből.
Aznap este, vacsora után Éva letett elé egy borítékot.
– Ez mi? – kérdezte gyanakodva.
– A bevételeim – felelte mosolyogva. – Az elmúlt években elkezdtem félretenni egy kicsit a háztartási pénzből. Aztán online varrásokat kezdtem árulni, és tavaly elindítottam a saját webshopomat.
Gábor pislogott.
– Te… saját vállalkozást indítottál?
– Három éve – bólintott Éva. – És mostanra majdnem annyit keresek, mint te.
Ebben a pillanatban Kata lépett be a konyhába.
– Te is tudtál erről? – fordult a lánya felé Gábor.
– Hát persze – mosolygott Kata. – Anyu sok mindenre megtanított. Nekem is van saját bankszámlám. Sőt, már félre is tettem a nyári táborra.
Gábor csak ült, és nézte őket. Évát és Katát. A két nőt, akikről azt hitte, ő irányítja az életüket. És hirtelen rájött: régóta nem ő tartja kézben a dolgokat.
– És most? – kérdezte végül halkan.
Éva felállt, majd odalépett hozzá, és egy papírlapot nyújtott át. Egy üzleti terv volt rajta, amit közösen is folytathattak volna.
– Most újraosztjuk a szerepeket – mondta mélyen a szemébe nézve. – De ezúttal egyenlő felekként.
Gábor először életében rádöbbent: a valódi erő nem az irányításban rejlik, hanem az egyenlőségben. A tiszteletben. És a bizalomban
