Egy nő, aki nem volt hajlandó kikapcsolni fia létfenntartóját, azt mondja, hogy kisfia mostanra virágzik.
Miután a 32 éves Nicole Dib 25 hetesen világra hozta a kis Jibreelt, aki mindössze 800 grammot nyomott, a csecsemőt életfenntartóra helyezték.
A magzatvize elfolyt, miután egy másik úszó véletlenül hasba rúgta egy helyi uszodában, és az új-dél-walesi Randwickben található Royal Hospital for Women-be szállították.
Az orvosok mindent megtettek, hogy késleltessék a szülést, de Jibreel – vagyis „Jibby” – végül három nappal később sürgősségi császármetszésen keresztül megszületett.
Öt hosszú hónapot töltött az újszülöttek intenzív osztályán, ezalatt az orvosoknak ötször kellett megkérdezniük Nicole-t és férjét, Youssefet, hogy le akarják-e kapcsolni az életfenntartó rendszert.
A szülők azonban úgy döntöttek, hogy bíznak a fiukban, akinek elképesztően sikerült túljutnia a nehézségeken.
Továbbra is dacol minden eséllyel, hiszen elérte azokat a mérföldköveket, amelyekről a családja csak álmodott – beleértve az első lépéseket kétévesen.
A Cerebral Palsy Alliance, amely finanszírozással és korai beavatkozással segítette Jibreelt, nemrégiben kiadott sajtóközleményében Nicole így nyilatkozott: „A legnagyobb mérföldkő volt az, hogy először láttam Jibreelt sétálni. Nem számítottunk arra, hogy Jibreel ilyen hamar sétálni fog. Még a járókerete nélkül is csak ment tovább, és csak elkezdett járni, én még mindig alig hiszem el.”
Hozzátette: „A korai beavatkozás első két éve nagyon nehéz, de megéri, nagyon fontos. Ha nem kezdjük el akkor, talán kihagytuk volna az ablakot, hogy tudjon járni.”
Mióta terápiás csapatával, köztük Elaine fizioterapeutával dolgozik, Jibreel nemcsak járni tanult, hanem 10-ig számolni és még dobolni is.
„Jibbynek volt néhány különleges pillanata” – mondta Elaine gyógytornász.
„Az első lépéseinek megtétele olyasvalami volt, amire nem számítottunk túl korán, hogy önállóan járjon. Szóval ez igazán nagy áldás volt.”
A Daily Mailnek adott interjújában Nicole elmondta, hogy abban a reményben osztja meg történetüket, hogy más, hasonló helyzetben lévő babás szülőket inspiráljon, hogy soha ne adják fel a reményt.
„Úgy érzem, megnyílok, megosztom a történetünket, és reményt adok másoknak, ez a gyógyulásom része” – mondta.
„Egyetlen kívánságunk az, hogy segítsünk más családoknak, akik ugyanezen a dolgokon mennek keresztül.”
Az anyának nincsenek rossz érzései az orvosok iránt, akiknek folyamatosan kemény kérdéseket kellett feltenniük neki Jibreel kezelésének folytatása közben, mondván, hogy mindig mindent megtesznek, hogy segítsenek neki.
Így folytatta: „Egy este felhívott minket az orvos, hogy Jibby feladta, és újra kellett éleszteniük, de itt van, és jól van. Majdnem meghalt.
„Ebben a pillanatban még azt sem tudom, melyik bolygón voltam – csak egy dolog volt a másik után. Tudtam, hogy Jibby nagyszerű kezekben van, és nagyon hálás vagyok, hogy segítséget kaphattam.”
