Amikor megtudta, hogy már csak fél éve van hátra, úgy döntött, kidob mindent. De amit a kuka mellett talált, örökre megváltoztatta az életét…
Kovács Irma régen matematika tanárként dolgozott. Diákjai sokáig csak „egyesnek” vagy „szögnek” csúfolták – rideg, fegyelmezett, mosolytalan nő volt, akinek a matematika volt az egyetlen szenvedélye. Évtizedeket töltött az iskolában, mígnem egy nap közölték vele:
– Irma néni, fiatalítunk. Kap helyet egy új tanár, most már ideje a megérdemelt pihenésnek.
Kényszer-nyugdíjba küldték. Az első napok otthon majdnem az őrületbe kergették.
– Felkelek, felöltözöm, de nincs hova menni… – motyogta a tükör előtt. – Ez nem élet.
Aztán lassan megszokta. Rendet rakott, olvasott, sétált. A diákjai néha meglátogatták, de a kollégák… soha. Sem egy hívás, sem egy karácsonyi üdvözlet, semmi.
Egy napon elment a körzeti rendelőbe, mert már alig látott. Erősebb szemüveget szeretett volna, de az asszisztens felajánlotta a teljes szűrővizsgálatot.
– Miért ne? Legalább történik valami – legyintett Irma.
A vizsgálat után a háziorvos hosszan nézegette a leleteket, majd elküldte az onkológiára. És ott, egy sápadt arcú orvostól, kimérten és hidegen hallotta a mondatot:
– Daganat. Előrehaladott. Kérem, készüljön fel: hat hónap. Legjobb esetben egy év.
Irma nem sírt. Nem pánikolt. Csak nézett ki a fejéből.
– Ez nem lehet igaz. Minden évben jártam szűrésre. Ez biztos valami tévedés.
– A rák néha hónapok alatt fejlődik ki – felelte a szakorvos kurtán.
Hazament. Nem mondta el senkinek. Nem volt kinek. Gyermekei nem születtek – férjével sokáig halogatták, aztán a férfi hirtelen meghalt egy aneurizma miatt. Két hétig csak sírt, nem evett, nem beszélt.
Aztán – ahogy a pszichológusok mondják – elérkezett az elfogadás szakasza.
– Ha már így van… nem akarok úgy meghalni, hogy minden holmit rám hagynak, mint valami múmiára.
Elkezdte kiüríteni a lakását. Minden este vitt valamit a kukához: régi jegyzetek, könyvek, ruhák. Mindezt csendben, éjjel, hogy senki se kérdezze: „Irma néni, maga meg mit csinál?”
Egyik este egy hatalmas táska jegyzetet vitt ki. Már nehezen bírta, a lábai remegtek, a táska hangos puffanással esett a kukába.
És ekkor… egy halk, nyöszörgő hang ütötte meg a fülét.
– Mi a…? – döbbent meg, és megkerülte a konténert.
Ott, egy szétázott kartondoboz sarkában, reszketett egy apró, szürke kiskutya.
– Jó ég… te meg honnan jöttél, kis csavargó? – kérdezte halkan.
A kiskutya nagy, könnyes szemekkel nézett rá. Irma habozott egy pillanatig, majd levette a kabátját, és belecsavarta.
– Akkor most ketten vagyunk kidobva, mi? Na gyere, amíg még meggondolom magam.
A kiskutyát hazavitte. Átnevezte Frigyesnek – nem tudta miért, de úgy érezte, ehhez a szomorú kis lélekhez ez illik.
– Ne nézz így rám… nem terveztem háziállatot, főleg nem most. De… nem hagyhattalak ott, ugye?
Másnap reggel elvitte az állatorvoshoz. A doktor bácsi – egy bajuszos, jókedvű ember – megsimogatta Frigyes fejét.
– Szerencséje volt, néni! Egy nappal később, és már nem lett volna életben. Tüdőgyulladás kezdete, alultápláltság, sebek… De nem reménytelen.
– Rám is ezt mondta valaki múlt héten – motyogta Irma szinte magának.
Otthon gyógyszert adott, főzött neki csirkehúslevest, letörölte a koszos bundáját. Frigyes napról napra erősödött. Először csak mozgatta a farkát. Aztán követte a szobába. Egy hét múlva már az ágyra is felmászott.
És Irma is változott. Már nem sírt esténként. Már nem gondolta minden nap, hogy „vége”. Reggel volt miért felkelni. Volt kihez beszélni.
Egy este, amikor épp Frigyes bundáját fésülte, megszólalt:
– Tudod mit, kutyám? Talán nem az idő számít. Hanem hogy mihez kezdesz vele.
Elkezdett naplót írni. Minden nap leírta, mit csináltak, mit evett Frigyes, hogyan haladt a lakás selejtezése. Aztán elvitte a naplót a közeli könyvtárba, és megmutatta a könyvtárosnak.
– Ez csak úgy jött… gondoltam, elolvasod. Ha vacak, dobd ki nyugodtan.
A könyvtáros – egy harmincas éveiben járó nő, Varga Emese – két nap múlva visszahívta.
– Irma néni… ez csodálatos. Én… sírtam. Meg nevettem. Ezt ki kell adni.
– Ki se adok én már semmit, Emese. Én innen már csak kijelentkezem.
– Akkor hadd segítsek. Kiadót ismerősön keresztül elintézem. Megérdemli, hogy elolvassák.
Két hónap múlva megjelent a könyv. Címe: „A kuka mellett talált élet”.
Már az első héten elfogyott az első példányszám. A helyi tévé riportot készített vele. Irmát meghívták könyvbemutatóra, ahol Frigyes is jelen volt – piros masnival a nyakában.
– Miért írta meg ezt a könyvet? – kérdezte a műsorvezető.
Irma elmosolyodott.
– Mert amikor már senki nem hitt bennem – egy bolhás kiskutya mégis. És az nekem elég volt ahhoz, hogy újrakezdjem.
Az onkológián hat hónap eltelt. A főorvos zavartan lapozgatta a legújabb leleteket.
– Asszonyom… ez szinte csoda. A daganat visszahúzódott. Nem mondom, hogy meggyógyult, de… nem terjed tovább. Ez ritka.
– Tudja, doktor úr, nem csoda ez. Csak szeretet.
Frigyes halkan csaholt mellette.
És onnantól kezdve Irma nem számolta a napokat – hanem élte őket.
