Amikor a sors választ helyetted – Egy mentett kutya története
Éva soha nem gondolta volna, hogy egy kutya miatt ekkora feszültség lesz a családjában. Amikor Tamás és Lajos elindultak az állatkereskedésbe, ő teljesen biztos volt benne, hogy egy apró, csinos kutyával fognak hazatérni. Egy uszkár, egy yorki – valami, ami illik az ő elképzeléseihez, valami, amivel büszkén sétálhat az utcán.
De amikor este hazaértek, és Éva meglátta a sarokban reszkető, vézna, keverék kutyát, akit a fia boldogan ölelt magához, azonnal érezte, hogy hatalmas hiba történt.
– Ez meg micsoda?! – csattant fel, miközben ledobta a táskáját. – Tamás! Én egy rendes fajtatiszta kutyát kértem, erre ti hazahoztatok egy menhelyről egy… egy ilyen…
A kutya riadtan összekuporodott a földön, mintha pontosan tudná, hogy róla van szó.
– Anya, ő az egyetlen, akit senki sem akart! – sírta el magát Lajos. – Mindenki elment mellette… de én nem hagyhattam ott! Rám nézett, és tudtam, hogy őt kell hazahoznunk.
Éva megvetően nézett a kutyára.
– És mit mondok a barátaimnak, ha megkérdezik, milyen fajtájú? Egy ilyen kutyával nem lehet emberek közé menni!
Tamás mélyet sóhajtott, miközben megsimogatta a fia vállát.
– Éva, ez nem egy divatkiegészítő. Ő egy élőlény, akinek mi adunk esélyt egy jobb életre.
De Éva nem akart hallani erről. Egész este forrongott a dühtől. Hogyan történhetett meg ez? Hogy lehet az, hogy az ő tökéletes élete most egy ilyen keverék kutyától függ?
Az ágyban forgolódott, míg egy terv kezdett körvonalazódni a fejében.
Egy csendes terv
Amikor éjjel mindenki elaludt, Éva halkan felkelt. Az órára pillantott: hajnali fél kettő. Tamás mélyen aludt mellette, és a ház csendje tökéletes alkalmat kínált arra, hogy végrehajtsa a tervét.
Óvatosan osont a nappaliba, ahol a kutya egy pokrócon összegömbölyödve szundított. Ahogy közelebb lépett, a kutya felemelte fejét, barna szemeiben remény csillant. Egyetlen mozdulat… csak meg kellett volna fognia a pórázt, és kisétálnia vele az ajtón. A menhely alig tíz percre volt innen.
De akkor egy halk, álmos hang szólalt meg mögötte.
– Anya…?
Éva megdermedt. A folyosón ott állt Lajos, pizsamájában, álmos szemekkel.
– Mit csinálsz?
Éva gyorsan visszahúzta a kezét a pórázról.
– Csak… csak ellenőriztem, hogy minden rendben van-e vele.
Lajos lassan odalépett, majd letérdelt a kutyához, aki azonnal hozzábújt.
– Ő engem választott, anya. Tudod? Mikor beléptünk a menhelyre, minden kutya ugatott, ugrált… de ő csak csendben nézett rám. Mintha tudta volna, hogy én vagyok az ő esélye.
Éva torkában gombóc nőtt. Nézte a fiát, aki szeretettel simogatta a kutyát, és hirtelen eszébe jutott valami.
Egy régi emlék
Gyerekkorában neki is volt egy kutyája. Egy kis fehér keverék, akit a nagyapja mentett meg az utcáról. Akkoriban nem értette, miért olyan különleges az a kutya, de emlékezett arra a napra, amikor elvesztette. A fájdalom… az űr, amit maga után hagyott.
És most itt volt a saját fia, akinek a szemeiben ugyanaz a szeretet csillogott. Ha most elveszi tőle ezt a kutyát… vajon mennyire fogja őt meggyűlölni?
Lajos ekkor halkan megszólalt.
– Ugye nem fogod elvinni, anya?
Éva felsóhajtott.
– Ha maradhat… akkor nevet kell neki adnunk.
A kisfiú szeme felragyogott.
– Mit szólnál a Reményhez? Mert ő most kapott egy új esélyt.
Éva lenézett a kutyára, aki félénken a kezére tette a mancsát, mintha ő is érezte volna a változást.
– Remény… azt hiszem, ez illik hozzá.
És abban a pillanatban Éva rájött: nem csak a kutya talált otthonra ezen az estén, hanem ő maga is egy újfajta szeretetre.
