Zsuzsa néni egész életében tanárként dolgozott. Minden gyereket úgy kezelt, mintha a sajátja volna. Szigorú volt, de igazságos, és mindig mindenkin segített, akin tudott. Aztán eljött a nyugdíj. Az állam „köszönetképpen” egy olyan kis összeget utalt neki minden hónapban, amiből jóformán a villanyszámlát se lehetett kifizetni. Így aztán, már nyugdíjas évei alatt, Zsuzsa kénytelen volt zöldséget árulni a piacon, hogy valahogy megéljen.
A lánya, Elvira, nemrég vált el. A férje – egykori veje, Norbi – nem sokat teketóriázott, gyorsan új feleséget vitt a közös lakásba. Elvira pedig kisfiával, Marcival hazaköltözött az édesanyjához. Zsuzsa, amennyire csak tudott, segítette őket.
– Anyu, olyan rosszul érzem magam… Te egész nap a kertben vagy, aztán a piacon, estére alig tudsz megmozdulni – mondta Elvira egy este, miközben teát főzött.
– Ugyan már, kislányom. Amíg van erőm, segítek nektek. Ti is kiveszitek a részeteket. A múlt héten két nap alatt kigyomláltátok a kert felét! Egyedül ezt nem tudtam volna megcsinálni – mosolygott az idős asszony. – És hát Marcinak is kell új cipő az iskolára. Csak nem megy lyukas talpúban!
Így éltek. Összetartottak, segítették egymást, és titkon reménykedtek, hogy egyszer talán az ő utcájukba is bekanyarodik a boldogság.
Egy reggel Zsuzsa kiment a piacra, mint mindig. Az ő helye az egyik legjobb volt, közvetlenül a főbejáratnál – így aztán a vevők elsőként nála álltak meg. Ezt természetesen más árusok is észrevették, köztük Ludmilla, egy régi ismerőse a tanári évekből. Amikor Zsuzsa kiért, Ludmilla már ott állt a standjánál, és pakolta ki az áruit.
– Jaj, te meg mit csinálsz? Ez az én helyem! – szólalt meg meglepetten Zsuzsa.
– Hát, te olyan sokáig alszol – vont vállat Ludmilla. – Ne haragudj, de már elfoglaltam. Tudod, nekem is kell a bevétel. Egy óráig pakolászok majd, mire mindent kirakok. Ma máshol kell helyet keresned, Zsuzsa.
Zsuzsa nem volt az a veszekedős típus. Sóhajtott egyet, aztán arrébb sétált, talált egy másik sarkot, és ott kezdte el kipakolni a zöldségeket. Pár méterrel odébb egy régi szomszéd, Teri árulta a virágait.
– Na, mi van a vejeddel? Visszament azóta? – kérdezte Teri, miközben csokrokat rendezgetett.
– Nem. Új élete van. Másik nő, másik világ – válaszolta Zsuzsa, miközben zsákból kihúzott néhány szép paradicsomot.
– A mai fiatalokat nem érdekli már a család meg a gyerekek – legyintett Teri. – Az én fiam is még mindig nőtlen, inkább a hegyeket járja. Hát így van ez…
Ahogy így beszélgettek, gyorsan telt az idő. Dél körül egy különös, fiatal férfi tűnt fel a piacon. Furcsa, ócska ruhában volt, és kissé zavarodottan nézelődött.
– Te jó ég… ez biztos börtönben volt! – súgta Ludmilla ijedten. A többi árus is feszült figyelemmel kísérte, merre megy.
A férfi egyenesen Zsuzsa asztalához sétált. Közelebb lépve kiemelte a zsebeit, majd kissé zavartan megszólalt:
– Néni, egy forintom sincs… Adna nekem pár almát hitelbe? Esküszöm, nem vagyok rossz ember…
– Á, ugyan már, fiam, vidd csak nyugodtan. De mondd csak, egy ilyen stramm fiatalnak miért nincs pénze? – kérdezte Zsuzsa meglepetten.
– Hát, néni… éppen most szabadultam. Nem gyilkos vagyok, ne tessék félni. Csak… hát, egy nő miatt kerültem bajba. Megbolondultam, aztán ott találtam magam a rács mögött.
– És a családod? Ők nem segítenek?
– Megvannak… Csak nem akarok hívogatni senkit. Szeretném meglepni őket. Hazamenni úgy, hogy nem várnak.
– És messze laksz?
– Szekszárdra megyek.
– Hú, hát az nem a szomszédban van!
A férfi biccentett, majd kicsit arrébb ment. Zsuzsa látta, hogy a közeli buszállomás felé sétált, és ott beszélt valamit az egyik sofőrrel. Aztán visszajött hozzá.
– Néni… tudna adni egy kis kölcsönt? Ez az utolsó esélyem. Megígérem, visszahozom! Dolgozni fogok, és visszafizetem!
– Mennyire van szükséged?
– Ezernél kevesebb nem elég, néni…
A környező árusok döbbenten néztek, amikor Zsuzsa gondolkodás nélkül elővette a pénztárcáját, és kihúzott belőle egy tízezrest. A fiú keze megremegett, amikor átvette.
– Nem fogsz gyalog hazamenni, fiam. Vidd csak – mondta mosolyogva.
– Köszönöm! Isten áldja meg! Komolyan visszahozom! Engem Palkónak hívnak. És Önt?
– Zsuzsa vagyok, Zsuzsa néni.
– Köszönöm, Zsuzsa néni! – mondta hálásan a fiatalember, és már fordult is a busz felé.
– Te megőrültél, Zsuzsa?! – fakadt ki Teri. – Sosem látod azt a pénzt viszont!
– Tudod, néha egyszerűen csak hinni kell az emberekben. Nem vagyunk mi állatok – felelte Zsuzsa halkan.
– Á, a börtönből jött, az ilyen sosem változik!
Zsuzsa csak legyintett, és kezdett összepakolni.
A hét második felére Elvira lebetegedett. Lázas volt, vacogott, köhögött, az arca kipirult. Zsuzsa néni nem esett kétségbe, bár a patikára már nem nagyon futotta. Inkább kiment a kertbe, összegyűjtött néhány gyógynövényt – hársfa, kakukkfű, kamilla –, és teát főzött belőlük.
– Tessék, kislányom, kortyolgasd szépen – nyújtotta oda a gőzölgő csészét a lányának. – Estére jobb leszel, meglásd!
– Csak te ne fáradj túl miattam – nyöszörögte Elvira az ágyból.
– Egy anya nem fárad el a gyerekéért, hát még az unokájáért – kacsintott Zsuzsa, és közben már azon törte a fejét, mit főzzön vacsorára.
Késő délután volt már, az eső eleredt, és halkan kopogott a háztetőn. Odabent ropogott a tűz a sparheltben, a cserépkályha is kellemes meleget adott. A konyhában Elvira már jobban volt, épp a vacsorához terített, mikor Marci, az unoka, beugrott a szobába egy mesekönyvvel a kezében.
– Nagyi, olvasol nekem mesét lefekvés előtt?
– Hát hogyne, kicsim! – simította meg a fiúcska fejét az idős asszony. – Melyiket szeretnéd?
– A sárkányosat! Ahol a kisfiú barátságot köt a tűzokádóval!
– Aztán meg együtt mentik meg a királylányt, igaz? – nevetett Zsuzsa, és leült az ágy szélére olvasni.
Minden olyan békés volt. A család végre egy asztalnál ült, a vacsora illata keveredett a friss eső szagával. A rádióból halkan szólt valami régi sláger, amikor hirtelen kopogtak az ajtón.
– Ki lehet az ilyenkor? – kérdezte Elvira, és aggódva nézett az anyjára.
Zsuzsa tétovázott egy pillanatig, majd felállt, és az ajtóhoz ment. Óvatosan kinyitotta. Az esőben egy fiatal férfi állt, vizes zakóban, kezében kis papírzacskó.
– Jó estét… Szabad? – kérdezte csendesen.
Zsuzsa megdöbbent. Egy pillanatig nem hitt a szemének. Aztán lassan felismerte.
– Te vagy az? Palkó?
– Igen, én vagyok, Zsuzsa néni. Bocsánat, hogy csak így betoppanok. Sok minden történt, nehéz időszakom volt… De most végre visszafizetni jöttem. Amit kölcsönadtál a piacon.
– Jaj, ha nem lennének ugyanazok a szemeid, meg sem ismertelek volna! – nevetett Zsuzsa. – Nézd csak magad! Kiöltöztél, megborotválkoztál, úgy festesz, mint egy tisztességes úriember!
– Hát… próbálkozom – mosolyodott el Palkó szerényen.
Elvira mögöttük állt az ajtóban, és kíváncsian nézte a férfit. Marci a könyvével a hóna alatt leskelődött a konyha sarkából.
– Hát ha már itt vagy, ülj le, vacsorázz velünk! – mondta Elvira kissé zavarban, de kedves hangon. – Van gulyásleves, friss kenyér…
– Igazán nem akarok zavarni…
– Nem zavarsz – vágta rá Zsuzsa határozottan. – Gyerünk, leülsz és eszel. Aki ilyen időben meglátogatja az embert, az nem lehet rossz ember.
Leültek az asztalhoz. Palkó megilletődve kanalazta a gulyást, és ahogy melegedett, egyre oldottabb lett. Végül mesélni kezdett.
– Tudják, az egész azzal a nővel kezdődött… Vakon hittem neki. Azt mondta, segít elintézni egy vállalkozást, csak írjam alá a papírokat. Aztán mire észbe kaptam, már csalás vádjával letartóztattak.
– Szörnyű! – Elvira letette a kanalat. – És három év?
– Pontosan. Három év, egy hamis aláírás miatt. De most végre vége. Dolgozom, és visszatértem az eredeti szakmámhoz. Klinikavezető voltam, most újra azt csinálom. Ha bármi baj van, nyugodtan jöjjenek hozzám, segítek – nézett Elvirára, és a tekintete hosszabban időzött rajta, mint az udvariasság megkövetelte volna.
Zsuzsa néninek persze semmi sem kerülte el a figyelmét. Megköszörülte a torkát, de nem szólt semmit.
Palkó később elköszönt, de mielőtt elment volna, odaadott egy kis borítékot Zsuzsának.
– Itt van a pénz, amit kölcsönadtál. És köszönöm, hogy hittél bennem, amikor senki más nem hitt volna…
– Jól vigyázz magadra, fiam – búcsúzott az idős asszony. – És gyere máskor is. Nemcsak a pénzért.
A következő hét csendesen telt. Elvira felgyógyult, Marci újra iskolába ment, Zsuzsa pedig ismét árulta a zöldségeit a piacon. Teri persze minden áldott nap megemlítette:
– Na, visszahozta már az a fiú azt a pénzt? – kérdezte gúnyosan.
– Nemcsak visszahozta, de még vacsorán is volt nálunk – vágta rá Zsuzsa néni, mire Teri majdnem kiköpte a kávéját.
– Nálatok?! Hát te teljesen megbolondultál!
– Inkább azt mondanám, ember maradtam – válaszolta Zsuzsa halkan, majd újra a mérleg felé fordult, és lemért egy kiló paradicsomot egy idős néninek.
Szombat délután volt. A nap már kezdett lebukni, az utcán aranyszín fény szűrődött be a spaletták résein. Zsuzsa éppen pogácsát sütött, Elvira a konyhaasztalon levelezett – végre újra elkezdett önéletrajzokat küldeni –, Marci pedig rajzolt a szőnyegen.
Egyszer csak dudálás hallatszott kintről. Zsuzsa a konyhaablakhoz lépett, félrehúzta a függönyt, és halkan, izgatottan szólt:
– Elvira… Nézz csak ki! A vőlegényed jött…
– Mi? – Elvira kikapta a kezéből a levelet, és odalépett. Egy szép, sötétkék autó parkolt le a ház előtt. A sofőr oldala kinyílt, és Palkó szállt ki, kezében egy hatalmas virágcsokorral.
Elvira tátott szájjal állt ott. A szíve kalapált. Marci már szaladt is az ajtóhoz:
– Anyu! Palkó bácsi jött! Virággal!
Zsuzsa huncut mosollyal húzta ki magát:
– Hát akkor… csak elért hozzánk is az a bizonyos ünnep.
Elvira habozva kinyitotta az ajtót. Palkó ott állt, zakóban, borotváltan, illatosan – semmi nyoma nem volt annak az elcsigázott fiatal férfinak, aki egy hónapja még almát kért hitelbe a piacon.
– Szia… – kezdte Palkó zavartan. – Remélem, nem zavarok.
– Dehogy zavarsz – felelte Elvira, és halvány mosoly ült ki az arcára.
– Gondoltam… meghívhatnálak egy kávéra. Vagy… ha nincs kedved kimozdulni, itt is jó. Van nálam frissen darált kávé – kacsintott, és kissé megemelte a papírzacskót.
– Gyere be. De most te mesélsz, mi történt azóta, hogy elmentél – felelte Elvira, és beljebb engedte a férfit.
Marci már vitte a vendégnek a saját rajzát: „Ez vagy te, Palkó bácsi, meg anyu, meg a kiskutyánk, amit még meg fogunk venni.”
Zsuzsa néni halkan megszólalt a háttérben:
– Hát… úgy néz ki, mégsem voltam olyan bolond.
Palkó odalépett hozzá, és átnyújtotta a csokrot.
– Nélküled most nem lennék itt. Köszönöm. A legnagyobb adósságom nem a pénz volt… hanem az, hogy valaki hitt bennem, amikor senki más nem.
– Az ember néha többet ér egy jó szónál vagy egy almánál – súgta Zsuzsa. – Na, gyertek, amíg el nem hűl a pogácsa.
Aznap este Zsuzsa néni már csak ült a hintaszékében, kötögetett, és hallgatta, ahogy a konyhából nevetés, pohárcsörgés és halk beszélgetés szűrődik ki.
Az eső elállt. A holdfény megcsillant a konyhaablakon.
És Zsuzsa néni mosolygott.
– Na, most már tényleg eljött hozzánk is a boldogság…
