Egy hajléktalan, mozgássérült fuvolaművész feláldozza egyetlen mentőövét – a kerekesszékét – egy 8 éves kisfiúért, aki nem tud járni, és hazudik, hogy elrejtse fájdalmát. Öt évvel később a fiú visszatér, járva, egy olyan ajándékkal, amely mindent megváltoztat.
A szokásos helyemen játszottam a város főterén, amikor először találkoztam a fiúval. Ujjaim izommemóriából mozogtak a fuvola lyukain, miközben gondolataim elkalandoztak, ahogy az a mindennapi előadásaim során gyakran megesett.
Tizenöt év hajléktalanság megtanít arra, hogy menekülj, ahol csak tudsz, és a zene volt az egyetlen dolog, ami elterelte a figyelmemet a derekamban és a csípőmben lévő fájdalom állandó lüktetéséről. Lehunytam a szemem, és hagytam, hogy a zene egy másik időbe és helyre vigyen.
Régebben egy gyárban dolgoztam. Kemény munka volt, de szerettem a nyüzsgést, azt, ahogy a tested belerázódik egy olyan ritmusba, ami olyan, mintha táncolnál.
Aztán elkezdődtek a fájdalmak. A negyvenes éveim közepén jártam, és kezdetben a koromnak tulajdonítottam, de amikor elkezdtem küszködni a munkámmal, tudtam, hogy itt az ideje orvoshoz fordulni.
„… krónikus állapot, ami attól tartok, hogy idővel csak rosszabbodni fog” – mondta az orvos. „Különösen az ön munkája mellett. Vannak gyógyszerek, amiket szedhet a fájdalom kezelésére, de attól tartok, hogy nincs gyógymód.”
Megdöbbentem. Másnap beszéltem a főnökömmel, és könyörögtem neki, hogy helyezzen át egy másik munkakörbe a gyárban.
„Dolgozhatnék a minőségellenőrzésben vagy a szállítmányok ellenőrzésében” – mondtam neki.
De a főnököm megrázta a fejét. „Sajnálom, maga jó munkaerő, de a cég szabályzata szerint nem vehetünk fel senkit ezekre a munkakörökre képesítés nélkül. A felsőbb vezetők sosem hagynák jóvá.”
Ameddig csak lehetett, kitartottam a munkám mellett, de végül kirúgtak, mert alkalmatlan voltam a feladataim ellátására. A srácok a gyárban ekkor már mindent tudtak az állapotomról, és a fájdalomról, amit ez okozott nekem.
Az utolsó munkanapomon olyan ajándékot adtak nekem, amit azóta is minden nap nagy becsben tartok: a kerekesszékemet.
Egy gyermekhang vágott át az álmodozásomon, visszarángatva a jelenbe.
„Mama, figyelj! Ez olyan gyönyörű!”
Kinyitottam a szemem, és láttam, hogy egy kisebb tömeg gyűlt össze, köztük egy fáradtnak tűnő nő, aki egy nyolc év körüli kisfiút tartott a kezében.
A fiú szeme csillogott a csodálkozástól, ahogy nézte, ahogy az ujjaim táncolnak a fuvolán. Az édesanyja arcán a kimerültség vonala látszott, de ahogy figyelte fia reakcióját, arckifejezése megenyhült.
„Maradhatunk még egy kicsit? – kérdezte a fiú, és megrángatta anyja kopott kabátját. „Kérlek? Még soha nem hallottam ilyen zenét.”
Az asszony megigazította a fiú szorítását, próbálta leplezni a feszültségét. „Csak még néhány percet, Tomi. El kell mennünk a találkozódra.”
„De anya, nézd, hogy mozognak az ujjai! Olyan, mint a varázslat.”
Leengedtem a fuvolámat, és a fiú felé mutattam. „Szeretnéd kipróbálni a játékot? Megtaníthatok neked egy egyszerű dallamot.”
Tomi szóhoz sem jutott. „Nem tudok járni. Túlságosan fáj.”
Az anyja karja szorosan átölelte.
„Nem engedhetünk meg magunknak mankót vagy kerekesszéket” – magyarázta csendesen. „Ezért mindenhová én viszem őt. Az orvosok azt mondják, hogy fizikoterápiára van szüksége, de…” Elakadt a szava, a szemében látszott a ki nem mondott aggodalmak súlya.
Ahogy rájuk néztem, a saját történetemet láttam visszatükröződni. Az állandó fájdalom, a küzdelem a méltóságért, az, ahogy a társadalom átnéz rajtad, ha fogyatékos vagy és szegény.
De Tomi szemében láttam valamit, amit már régen elvesztettem: a reményt. Az öröm szikrája, amikor hallgatta a zenét, emlékeztetett arra, hogy miért is kezdtem el játszani.
„Mióta hordozod őt?” Kérdeztem, bár nem voltam biztos benne, hogy hallani akarom a választ.
„Már három éve” – válaszolta, a hangja alig volt a suttogásnál hangosabb.
Eszembe jutott az utolsó munkanapom és az életemet megváltoztató ajándék, amit a kollégáimtól kaptam, és tudtam, mit kell tennem.
Mielőtt megkérdőjelezhettem volna magam, megragadtam a kerekesszékem karfáját, és felálltam benne. Fájdalom szúrt végig a gerincemen és a csípőmön, de vigyort erőltettem magamra.
„Fogd a kerekesszékemet” – mondtam. „Nekem… nincs igazán szükségem rá. Ez csak egy kiegészítő. Nem vagyok mozgássérült. De segíteni fog a fiadnak, és neked is.”
„Ó, nem, mi nem fogadhatjuk el…” – tiltakozott az anya a fejét rázva.
A szemembe nézett, és az volt az érzésem, hogy gyanítja, hogy hazudok, ezért még szélesebben vigyorogtam, és feléjük csoszogtam, magam elé tolva a székemet.
„Kérlek” – erősködtem. „Boldoggá tenne, ha tudnám, hogy valaki használja, akinek szüksége van rá.”
Tomi szeme elkerekedett. „Tényleg? Komolyan mondja?”
Bólintottam, képtelen voltam megszólalni a fájdalomtól, alig tudtam megtartani a vigyoromat.
Az anyja szeme megtelt könnyel, ahogy óvatosan beültette Tomit a kerekesszékbe.
„Nem tudom, hogyan köszönjem meg. Annyiszor kértünk már segítséget, de senki…”
„A mosolyod elég köszönet” – mondtam Tominak, aki már a kerekekkel kísérletezett. „Mindkettőtök mosolya.”
Könnyek töltötték meg a szemem, ahogy néztem, ahogy távoznak. Óvatosan átcsoszogtam egy közeli padhoz, és leültem, elejtve minden színlelést, hogy nem szenvedek attól, hogy ennyi mozgásra kényszerítettem sérült testemet.
Ez öt évvel ezelőtt volt, és az idő nem volt kegyes hozzám. A mankóval való közlekedés megerőltetése tovább rontott az állapotomon.
A fájdalom most már állandó, a hátamban és a lábamban állandóan szúró fájdalom, amely kitölti a tudatomat, amikor egy elhagyatott ház alatti pincéből, ahol lakom, a térre megyek.
De játszom tovább. Nem tereli el a figyelmemet a fájdalomról, mint régen, de megakadályozza, hogy megőrüljek a kíntól.
Gyakran gondoltam Tomira és az édesanyjára, és reméltem, hogy az én áldozatom változást hozott az életükben. Néha, a csendesebb pillanatokban elképzeltem, ahogy Tomi a régi kerekesszékemben gurul végig egy parkon vagy az iskola folyosóján, miközben az édesanyja végre egyenesen és büszkén állhat.
Aztán eljött a nap, amely mindent megváltoztatott.
Éppen egy régi népdalt játszottam, amit a nagymamám tanított nekem, amikor egy árnyék vetült a csészémre.
Felnézve láttam, hogy egy jól öltözött tinédzser áll előttem, aki egy hosszú csomagot tartott az egyik hóna alatt.
„Jó napot, uram – mondta ismerős mosollyal. „Emlékszik rám?”
Fölhunyorítottam rá, és a szívem kihagyott egy ütemet, amikor felismertem. „Téged?”
Tomi vigyora kiszélesedett. „Kíváncsi voltam, hogy felismer-e engem.”
„De hogyan…” Gesztikuláltam a szilárd tartására. „Te járkálsz!”
„Az élet furcsa módon alakítja a dolgokat” – mondta, miközben leült mellém a padra. „Néhány hónappal azután, hogy nekem adta a kerekesszékét, megtudtuk, hogy egy távoli rokon örökséget hagyott rám. Hirtelen megengedhettük magunknak a megfelelő orvosi kezelést. Kiderült, hogy az állapotom megfelelő ellátással kezelhető.”
„Az édesanyád?”
„Saját vendéglátóipari vállalkozásba kezdett. Mindig is szeretett főzni, de korábban sosem volt rá energiája. Most valóra váltja az álmát.” Tomi ekkor rám nézett, és félénken odatartotta a nála lévő csomagot. „Ez az öné, uram.”
Kicsomagoltam a barna papírt, és elakadt a lélegzetem. Belül egy elegáns fuvola tok volt.
„Ezzel az ajándékkal szeretném kifejezni hálámat a kedvességedért” – mondta. „Amiért kiállt mellettem, amikor senki más nem segített.”
„Én… nem tudom, mit mondjak” – motyogtam. „Ez már túl sok.”
„Nem, nem az. Önnek köszönhetem a boldogságomat” – mondta Tomi, és óvatosan átölelt. „A kerekesszék nem csak a mozgásban segített. Reményt adott nekünk. Elhitette velünk, hogy a dolgok jobbra fordulhatnak.”
Tomi ezután nem maradt sokáig. A fuvola tokját betettem a kis hátizsákomba, és folytattam a napomat.
Aznap este, az alagsori szobámban, remegő ujjakkal kinyitottam a fuvola tokját. A hangszer helyett egy rakás pénzt találtam. Több pénzt, mint amennyit egész életemben láttam. A tetején egy kézzel írt üzenet feküdt:
„FIZETSÉG A FÁJDALOMÉRT, AMIT AZ ÉVEK SORÁN A KEDVESSÉGE MIATT ÁTÉLT. Köszönjük, hogy megmutatta nekünk, hogy még mindig történnek csodák”.
Órákig ültem ott, kezemben a cetlivel, és emlékeztem minden egyes lépésem fájdalmára, amióta lemondtam a kerekesszékemről.
De emlékeztem Tomi mosolyára, az édesanyja hála könnyeire, és most már az ő megváltozott életükre is.
A pénz a kezemben többet jelentett, mint pusztán anyagi szabadságot. Bizonyíték volt arra, hogy néha a legkisebb kedvesség olyan hullámokat tud létrehozni, amelyeket soha nem is gondoltunk volna.
„Egyetlen jó cselekedet” – suttogtam magamban, miközben néztem, ahogy az ablakon keresztül elhalványul a fény. „Csak ennyi kell ahhoz, hogy láncreakciót indítson el.”
Ez egy kitalált történet, bármilyen hasonlóság élő vagy halott személyekkel, illetve valós eseményekkel pusztán véletlenszerű, és nem a szerző szándéka.
