Tamással a lehető legkevésbé romantikus módon találkoztam—úgy, hogy egy egész pohár jegeskávét borítottam a kávézóban gondosan egymásra pakolt papírjaira. Szó szerint elöntött a pánik, és azonnal szalvéták után kezdtem kapkodni, de ő csak nevetett.
– A sors akarja, hogy tartsak egy kis szünetet – jegyezte meg jókedvűen.
Ezután órákon át beszélgettünk, és onnantól kezdve minden olyan természetesnek tűnt kettőnk között.
Tamás mindig jobban szerette, ha nála találkozunk. Ezt sosem kérdőjeleztem meg, hiszen az én lakótársam nem igazán volt oda a vendégekért. A barátom aprócska garzonlakása egy lepukkant környéken volt, és minden egyes részlete… hát, mondjuk úgy, hogy érdekesnek hatott.
A fűtés saját életet élt, a kanapé úgy nézett ki, mintha egy háborút is túlélt volna, a konyhája pedig mindössze egyetlen rezsóból állt. De engem nem a luxus érdekelt. Tamást szerettem, úgy, ahogy volt.
Az első évfordulónk…
Egyáltalán nem számítottam nagy felhajtásra. Talán egy házi készítésű vacsorára vagy egy romantikus filmnézős estére gondoltam. Ehelyett, amikor kiléptem az ajtón, egy elegáns, drága autóra támaszkodva láttam meg Tamást, kezében egy csokor rózsával.
Összevontam a szemöldököm.
– Ez kinek a kocsija?
Tamás vigyorogva válaszolt:
– Az enyém.
Felnevettem.
– Na, persze. Komolyan.
De ő nem nevetett velem.
Akkor vallotta be az igazságot. Tamás nem csak egy egyszerű logisztikai dolgozó volt, aki napról napra élt. Valójában egy többmilliós családi vállalkozás örököse volt. A lepukkant lakás? Egy próba. Azt akarta látni, hogy önmagáért szeretem-e, és nem a pénzéért.
Csak bámultam rá.
– Bocsánat… MICSODA?!
Sóhajtva megvonta a vállát.
– Minden kapcsolatom megváltozott, amint kiderült, hogy mennyi pénzem van – magyarázta. – Biztos akartam lenni benne, hogy te nem ezért vagy velem.
Továbbra is döbbenten néztem rá.
– Szóval a megoldásod az volt… hogy szegénynek tetteted magad?
Tamás elhúzta a száját.
– Ha így mondod, elég…
– Manipulatív? Mint valami rossz romantikus regényben?
Sóhajtott, majd előhúzott egy kis bársonydobozt.
– De most már biztos vagyok benne. Kata, hozzám jössz feleségül?
A nagy leleplezés
Mások talán egyből rávágták volna, hogy igen. Nekem azonban volt egy titkom.
Ravaszul elmosolyodtam, kikaptam a kezéből a kocsikulcsot, és közöltem:
– Vezetek. Ha az, amit most megmutatok neked, nem riaszt el, akkor az a válaszom, hogy igen.
Tamás értetlenül nézett rám, de végül beleegyezett, hogy én üljek a volán mögé.
Kiértünk a városból, elhagytuk a csendes külvárosi utcákat, majd egy hatalmas kovácsoltvas kapuhoz hajtottunk. Tamás homlokát ráncolva nézett rám.
– Ööö… hova is megyünk pontosan?
Ártatlan mosollyal pillantottam rá.
– Emlékszel, amikor azt mondtam, hogy szerény házban nőttem fel?
– Hát… lehet, hogy egy kicsit kiterjesztettem a „szerény” fogalmát.
Beütöttem a kapukódot, mire a hatalmas vaskapuk lassan kitárultak. A túloldalon gyönyörű, gondosan ápolt kertek, szökőkutak és egy hatalmas sövénylabirintus tárult elénk.
Tamás állát valószínűleg a földről kellett volna felkaparnia.
– Kata… ez meg mi a franc?
Szélesen vigyorogva intettem egyet a birtok felé.
– Üdv a gyerekkori otthonomban.
Tamás még mindig döbbenten nézett rám.
– Szóval… én teszteltelek, miközben te is teszteltél engem?
Bólintottam.
– Úgy néz ki.
Tamás hosszasan kifújta a levegőt.
– Várjunk csak… az összes alkalommal, amikor csodálattal nézted, ahogy a rezsón főzök…
Elnevettem magam.
– Ó, az nem színjáték volt. Tényleg lenyűgözött, hogy egyáltalán főzni lehet azon a vacakon.
Egy pillanatig azt hittem, meg fog sértődni. De aztán Tamás hangosan felnevetett.
– Ez nevetséges! – mondta. – Én próbára tettelek, miközben neked egy palotád volt végig?
Vigyorogva bólintottam.
– Nagyjából így van. Szóval… akkor ezek szerint mindketten kiálltuk a próbát?
Tamás még mindig hitetlenkedve rázta a fejét, de közben mosolygott.
– Akkor most azt jelenti, hogy igent mondasz?
Elgondolkodva megkopogtattam az államat.
– Hmm… azt hiszem, igen.
Tamás megcsókolt.
– Lehetetlen vagy.
– És ezt imádod bennem.
A nagy esküvő és a családok reakciója
Hat hónappal később egy gyönyörű, meghitt esküvőn mondtuk ki a boldogító igent. Az egyetlen apró probléma? A családjaink nem tudtak leállni azzal, hogy „hogy verhettétek át egymást ilyen módon?”.
A vacsoraasztalnál anyám, Klára, az egyik kezében egy pohár pezsgőt tartott, a másikkal Tamás szülei felé intett.
– Ne haragudjatok, de még mindig nem tudom elhinni, hogy a gyerekeink szó szerint tesztelték egymást ahelyett, hogy egyszerűen őszinték lettek volna!
Tamás édesanyja, Éva, sóhajtott, és megmasszírozta a halántékát.
– Mondja ezt az a nő, akinek a lánya egy kastélyban nőtt fel, de végig azt állította, hogy egy kis családi házból jött?!
Apám, András, vállat vont.
– Hát, ha más nem, legalább egyikük sem a másik pénzére hajtott.
A vendégek felnevettek, mi pedig egymásra néztünk Tamással, és egyszerűen csak vigyorogtunk.
Miklós, Tamás apja a fejét csóválta.
– Ez akkor is hihetetlen. Az én fiam hónapokig élt egy omladozó lakásban önszántából, hogy letesztelje Katát… aki közben egy udvarházból járt be a városba!
Tamás felemelte a kezét.
– Na jó, akkor tegyük tisztába! Én nem akartam hazudni! Csak biztos akartam lenni benne, hogy Kata tényleg azért van velem, mert szeret.
Én összefontam a karjaimat és játékosan ránéztem.
– És szerinted én mit akartam? Pontosan ugyanezt!
Tamás elmosolyodott.
– Szóval mindketten egy kicsit átvertük a másikat, hogy bebizonyítsuk, egyikünk sem érdekelt a pénzben?
– Pontosan.
Éva a fejét csóválva belekortyolt a pezsgőjébe.
– Ilyet még életemben nem hallottam.
Tamás egyik unokatestvére, Zsófi, nevetve szólalt meg.
– Szerintem ez egy tökéletes szerelmi történet! Képzeljétek csak el: „A gazdag örökös, aki szegénynek adta ki magát, és a lány, aki titokban egy palotában nőtt fel.” Ebből filmet kellene csinálni!
– Szerintem inkább egy vígjátékot – motyogta Tamás, mire én halkan felnevettem.
Az új életünk
Bár az esküvő után a családjaink még hetekig nem tudtak leállni a sztorink felemlegetésével, mi boldogan élveztük a közös életünket.
Egyik este éppen a nappaliban ültünk, egy kanapén, amely végre nem volt összetákolva duct tape-pel, amikor Tamás rám nézett.
– Tudod, néha elgondolkodom… mi lett volna, ha az elején őszinték vagyunk egymással?
Elmosolyodtam, és a vállára hajtottam a fejem.
– Lehet, hogy könnyebb lett volna. De akkor hol marad a történet izgalma?
Tamás felnevetett.
– Igazad van. Csak két bolond vagyunk, akik egy kávéfolt miatt jöttek össze, aztán egy rakás félreértésből kiderült, hogy egyikünk sem az, akinek a másik gondolta.
– De a végén pont ez bizonyította, hogy tényleg egymásért szeretjük a másikat.
Tamás megcsókolt.
– Tudod mit? Lehet, hogy tényleg meg kellene írni ezt egy filmhez.
Nevetve legyintettem.
– Nem biztos, hogy az emberek elhinnék.
Tamás elmosolyodott.
– Akkor legalább mesélhetjük majd az unokáknak.
– Na az biztos! – nevettem.
Így hát minden a helyére került: két nevetségesen szerelmes ember, egy történet, amely egy rossz kávéfolttal kezdődött, és egy élet, amely nem a pénzről, hanem a közös nevetésről és boldogságról szólt.
És persze arról, hogy a családjaink ezt soha, de soha nem fogják elfelejteni.
Vége. 😊
