Amikor Nóra főbérlője közölte vele, hogy neki és három kislányának ki kell költözniük egy hétre az albérletükből, úgy érezte, az élete még kilátástalanabbá vált. De amikor találkozott a főbérlő testvérével, egy váratlan fordulat leplezte le a főbérlő valódi szándékait.
A házunk nem volt különleges, de az otthonunk volt. A padló minden lépésnél nyikorgott, és a konyhában a festék olyan rossz állapotban volt, hogy viccből „absztrakt művészetnek” neveztem. Mégis, a lányaim, Lili, Emma és Sári nevetése élettel töltötte meg.
Mindig a pénz körül forogtak a gondolataim. Felszolgálóként dolgoztam, és épphogy ki tudtam fizetni a számlákat és a lakbért. Nem volt tartalékom, sem „B tervem.” Tudtam, ha valami váratlan történik, nem lesz hová fordulnunk.
Másnap délután, amikor éppen teregettem, megszólalt a telefonom.
– Tessék? – kérdeztem, a vállam és a fülem közé szorítva a készüléket.
– Nóra, itt Pál, a főbérlőd – jött a válasz, amitől azonnal összeszorult a gyomrom.
– Szia, Pál – mondtam idegesen. – Történt valami?
– Egy hét múlva el kell hagynod a házat – közölte olyan hétköznapi hangon, mintha csak azt kérte volna, hogy öntözzem meg a növényeit.
– Tessék? – megdermedtem, kezemben egy pár apró zoknival.
– A testvérem a városba jön, és nála lesz szüksége helyre. Megígértem neki, hogy használhatja a házat.
Először azt hittem, félrehallottam.
– De ez az otthonunk! Aláírt bérleti szerződésünk van! – tiltakoztam.
– Ne kezdj ezzel a „szerződéses maszlaggal” – szakított félbe. – Emlékszel, hogy múlt hónapban késtél a lakbérrel? Akkor is kirakhattalak volna, de nem tettem. Most viszont tartozol nekem ezzel.
A hangom remegni kezdett.
– Egy napot késtem – próbáltam magyarázni. – A lányom beteg volt, és ezt el is mondtam neked.
– Nem érdekel – vágott közbe hidegen. – Péntekig eltűnsz, vagy örökre kiteszlek.
Csak ültem a kanapén, kezemben a telefonnal, és próbáltam felfogni, mi történt. A lányaim nem vették észre az arcomra kiülő kétségbeesést, de Lili, a legidősebb, megérezte, hogy valami nincs rendben.
– Anya, mi a baj? – kérdezte a szobaajtóból, aggodalommal a szemében.
Erőltetett mosolyt vágtam.
– Semmi, drágám. Menj, játssz a húgaiddal.
Csütörtök estére a holmijainkat néhány táskába pakoltam. A lányok tele voltak kérdésekkel, de képtelen voltam elmagyarázni nekik az igazságot.
– Kalandra indulunk! – mondtam vidámságot színlelve.
– Messzire megyünk? – kérdezte Sári, miközben szorosan magához ölelte kedvenc plüssnyusziját, Kelepelőt.
– Nem túl messzire – válaszoltam, kerülve a tekintetét.
A hostel, ahová költöztünk, még rosszabb volt, mint amit elképzeltem. A szoba alig volt nagyobb egy cipősdoboznál, és a vékony falakon átszűrődött minden nesz.
– Anya, nagyon zajos – panaszkodott Emma, a középső lányom, miközben befogta a fülét.
Próbáltam nyugtatni, de láttam, hogy a gyerekek teljesen elvesztették az otthon biztonságát. Sári még rosszabb állapotban volt; zokogva kérte vissza Kelepelőt, amit a nagy kapkodásban otthon hagytunk.
A negyedik éjszakán Sári keserves sírása nem akart alábbhagyni. Úgy éreztem, hogy minden egyes könnye tőrt döf a szívembe.
– Anya, kérlek… – suttogta elcsukló hangon. – Kelepelő nélkül nem tudok aludni.
– Megpróbálom megszerezni – ígértem neki, bár fogalmam sem volt, hogyan.
Késő este visszamentem a házhoz. A szívem a torkomban dobogott, ahogy megálltam az ajtó előtt. Féltem attól, hogy Pál, a főbérlő ott lesz, de nem volt más választásom. Kopogtam, és az ajtót egy ismeretlen férfi nyitotta ki.
– Segíthetek? – kérdezte kedves, de zavart arccal.
– Én vagyok a bérlő – kezdtem bizonytalanul. – A lányom otthagyta a plüssnyusziját, és szeretném elhozni.
A férfi, akit Jánosnak hívtak, meglepetten nézett rám.
– A testvérem azt mondta, hogy ez a ház üres, és hogy itt maradhatok.
Mikor elmeséltem neki, mi történt, az arca elkomorult.
– Nem hagyhatom, hogy így bánjon veletek – mondta eltökélten. – Gyere be, megkeressük a nyuszit.
Nemcsak Kelepelőt találtuk meg, de János azonnal intézkedett. Másnap este visszaköltöztünk a házba. János nemcsak a segítségünkre volt, hanem új fejezetet nyitott az életünkben. Ahogy az idő telt, egyre közelebb került hozzánk, és végül családtagként fogadtuk be.
Ez a történet azt bizonyítja, hogy még a legnehezebb helyzetekben is van remény, és a szeretet képes mindent megváltoztatni.
