Emberek

A férjem könyörgött egy fiúért és megígérte, hogy otthon marad vele – de miután megszületett a baba, arra kényszerített, hogy hagyjam ott a karrieremet

Nem akartam még gyereket, de a férjem könyörgött érte… aztán cserbenhagyott”

Amikor hozzámentem Gáborhoz, biztos voltam benne, hogy pontosan tudom, ki mellett kezdem el építeni az életem.

Öt évig voltunk együtt, mielőtt kimondtuk a boldogító igent. Öt csodás évig. Sokat nevettünk, ritkán veszekedtünk, és mindig úgy éreztük, mi ketten egy csapat vagyunk.

Gábor sármos, vicces férfi volt, az a típus, aki bármelyik társaságban pillanatok alatt feldobta a hangulatot. Marketingesként dolgozott – nem volt az álmai munkája, de stabil fizetést hozott haza. Én viszont jogászként dolgoztam egy menő budapesti irodában, komoly ügyeket vittem, és jóval többet kerestem, mint ő. Ez viszont soha nem okozott köztünk feszültséget.

Az egyetlen dolog, amiért Gábor igazán lelkesedett, az az volt, hogy egyszer majd legyen egy kisfia.

– Már látom magam előtt – mondogatta nevetve. – Megtanítom focizni, együtt szerelünk majd Trabantot, megadok neki mindent, amit én sose kaptam meg…

Órákig képes volt erről beszélni, csillogó szemmel, mint egy gyerek. Ez volt az ő nagy álma.

Én? Nem voltam a gyerek ellen, csak még nem éreztem késznek magam. A karrierem volt a mindenem. Sok éven át dolgoztam hajnalig-hajnalra, hogy idáig jussak.

De Gábor sosem siettetett… Sőt, egyszer azt mondta:

– Ha végre lesz egy fiunk, én maradok otthon vele. – Ezt komolyan mondta, miközben kávét főzött. – Te annyit dolgoztál, megérdemled, hogy tovább haladj azon az úton, amit már elkezdtél. Én leszek a főállású apuka. És te csak nyomulj előre, ahogy eddig.

A döbbenettől csak pislogtam.

– Biztos vagy benne? – kérdeztem, nem akartam hinni a fülemnek.

– Teljesen. Ott akarok lenni vele minden nap. Mi egy csapat vagyunk, ne feledd.

Elhittem neki.

És mert elhittem, végre igent mondtam. Belekezdtünk a próbálkozásba.

Nem jött össze rögtön. Két év telt el, mire végre megpillantottam azt a két rózsaszín csíkot. Gábor örömében majdnem kiugrott az ablakon.

– Fiú lesz! Tudom! – kiabálta, miközben megpörgetett a nappali közepén.

Amikor az orvos megerősítette, tényleg minden ismerősének elmondta: a szüleinek, a kollégáinak, még a sarki kisbolt eladójának is.

– Én maradok vele otthon – büszkélkedett. – Ez lesz a világ legjobb munkája!

A várandósság nem volt könnyű, de Gábor lelkesedése rengeteget segített. Együtt rendeztük be a gyerekszobát, babaápolási könyveket olvasott esténként, és egyszer még egy plüss nyuszit is bepólyázott, hogy gyakoroljon.

Amikor beindultak a fájások, úgy kapkodott, mint egy agyonpörgetett robot. Én csak lihegtem, izzadtam, sírtam és nevettem – minden egyszerre. De amikor végre megfogtam a fiamat, elfelejtettem mindent.

Gábor könnyezve nézett ránk. – Tökéletes.

Azt hittem, megcsináltuk. Ez volt az álmunk. Együtt.

Hazavittük a babánkat. Az első napok varázslatosak voltak. Aztán valami megváltozott.

Az első hét után már csak a káosz és a kialvatlanság maradt. Én kimerülten próbáltam egyensúlyozni a szoptatás, a munka, és a lét között. De még mindig azt mondtam magamnak: „Rendben van, Gábor itt van. Egy csapat vagyunk.”

Csakhogy egy idő után elkezdődtek a kifogások.

Minden este ugyanaz történt: a kisfiunk sírt, én felpattantam volna, de Gábor mindig leintett:

– Azt hiszem, rád van most jobban szüksége.

Napközben is ugyanez ment:

– Meg tudnád gyorsan pelenkázni? Épp most ültem le…

– Átvennéd egy kicsit? Nyűgös, és fáj a fejem…

Én pedig csak próbáltam tartani magam. Egyszerre voltam ügyvéd, anya és feleség.

Aztán eljött az este, amikor minden megváltozott.

A kanapén ültem. A bal karommal a fiamat szoptattam, a jobbal a telefonomon válaszoltam egy fontos e-mailre. A partner egy sürgős üggyel kapcsolatban keresett, nem hagyhattam figyelmen kívül.

Gábor bejött, a falnak támaszkodott, figyelt. Majd megszólalt:

– Őszintén szólva… lehet, hogy jobb lenne, ha te maradnál otthon. Fel kéne mondanod.

Felnevettem, azt hittem, viccel.

– Ugyan már – válaszoltam.

– Komolyan mondom. Nem gondolod, hogy egy anya helye otthon van a gyereke mellett? Azt hittem, nálad is beindul majd az ösztön vagy ilyesmi…

Nagyon mély levegőt vettem.

– Gábor… Emlékszel, mit ígértél? Hogy én folytathatom a karrieremet, és te maradsz otthon.

– A tervek változnak – morogta.

– Nem. Te változtál meg – mondtam, és éreztem, hogy minden bennem megremeg.

Gábor vállat vont.

– Csak azt gondoltam… nem tudom. Azt hittem, ha megszületik a baba, megváltozol.

– Megváltozom?! – szinte kiáltottam. – Én a nulláról építettem fel mindent. Jogász vagyok, Gábor. Nem egy hobbiból, hanem véres verejtékkel. És te ezt mind tudtad. Te ígérted meg, hogy támogatni fogsz!

Gábor csak legyintett.

– Csak szerintem önző dolog, ha egy anya a munkát választja a gyereke helyett…

Ez a szó, mint pofon csattant: „önző”.

– Önző?! – ismételtem, és a hangom remegett.

– Na ne már, tudod, hogy nem úgy értettem…

Az ujjaim belemartak az asztal szélébe. Ennyi volt. Az a pillanat, amikor valami végleg eltört bennem.

Másnap reggel a konyhában találtam Gábort. A telefonját görgette, miközben kávét kortyolt. Olyan ártatlan képet vágott, mintha előző este semmi különös nem történt volna.

Én is öntöttem magamnak egy csészével, leültem vele szemben, és nyugodtan megszólaltam:

– Igazad van – mondtam halkan.

Felnézett, felvonta a szemöldökét. – Miben?

– Abban, hogy fel kellene adnom a karrieremet. – Belekortyoltam a kávémba, és figyeltem, hogyan világosodik fel az arca.

– Tényleg? – kérdezte. A hangja majdnem olyan volt, mint amikor karácsonykor kisgyerekek kibontják az ajándékokat.

Bólintottam. – Igen. De van egy feltételem.

Előrehajolt, kíváncsian. – Mi az?

– Ugyanazon a napon, amikor beadom a felmondásomat, be is nyújtjuk a válókeresetet.

Az arca egy pillanat alatt átváltott döbbentből értetlenbe, majd lassan rémültbe. A mosolya eltűnt.

– Tessék? – kérdezte halkan.

– Jól hallottad. – Kortyoltam még egyet. – Ha feladom a karrieremet, soha többé nem foglak tudni tisztelni. Megszegtél egy ígéretet, Gábor. Elhitetted velem, hogy egyenrangú partnerek vagyunk. Aztán, amikor jöttek a nehézségek, kihátráltál.

– Várj… – kezdte, de felemeltem a kezem.

– Nem. Most én beszélek. Ha lemondok a munkámról, a gyerektartást azon a bérszinten fogjuk számolni, amit kereshettem volna. És a teljes felügyeletet én kérem, mert nem fogom a fiamat egy olyan ember mellett nevelni, aki nem áll a szava mögött.

Gábor tátogott, mint egy partra vetett hal. – Nem mondod komolyan…

– Ó, dehogynem. És a bíróság imádni fogja azt a részt, ahol elmondom, hogyan kényszerítettél lemondani a munkámról, miután megígérted, hogy te maradsz otthon a gyerekkel.

Szinte hallani lehetett, ahogy a gondolatok küzdenek a fejében. A szája nyitva maradt, de egy hang se jött ki belőle.

Aznap este szó nélkül összepakolt, és elment a szüleihez.

Nem tartóztattam.

Másnap délután csörgött a telefonom. Gábor anyja, Márta hívott.

– Szia, Márta – szóltam bele fáradtan.

– Drágám… – kezdte halkan. – Csak szeretném, ha tudnád, hogy mi a te oldaladon állunk.

Felvontam a szemöldököm. – Tessék?

– Gábor mindent elmondott nekünk – sóhajtotta. – És… nos, az apja nem volt túl finom vele.

A háttérben hallottam, ahogy az apja, László, méltatlankodva morog:

– Megígérte! Most meg csak úgy kihátrál? Az a lány mindenét beletette a karrierjébe! És ő csak úgy… hagyja, hogy megdőljön minden? Mindenkinek azt szajkózta, hogy ő lesz az otthon maradó apuka. Mindenkinek!

Márta újra beleszólt. – Zavart… és őszintén? Jól is van úgy.

– Igen – mondtam. – Jól is.

Pár nap telt el, mikor Gábor visszajött. Csendes volt. Nem az a nagydumás, nagyvilági férfi, akit korábban ismertem. Leült velem szemben, és az ujjait dörzsölte idegesen.

– Megijedtem – mondta halkan. – Azt hittem, menni fog… de amikor tényleg nehéz lett, bepánikoltam. És… rád toltam mindent. Mert gyenge voltam.

Összefontam a karjaimat. – Nehéz kinek?

– Nekem – suttogta.

Na végre. Néhány őszinte szó.

Felpillantott rám. – Elrontottam. Most már látom. Sajnálom. Szeretném jóvátenni.

Talán először láttam újra azt az embert, akibe beleszerettem.

Leültünk, és új szabályokat alkottunk. Komolyan. Nem olyan „majd meglátjuk” féléket, hanem írásba is foglalt, konkrét beosztást. A karrierem maradt. Gábor pedig tényleg beállt a sorba.

Ő kelt éjszaka a babához. Ő főzött. Ő intézte a vásárlást, ő vitte sétálni a kicsit. Egy kedves, részmunkaidős babysittert is felvettünk, hogy amikor a munkám igénybe vesz, ne ő őrüljön meg teljesen.

Eltelt pár hónap. És Gábor – az a Gábor, akinek ez az álma volt – lassan tényleg az az apuka lett, akivé válni akart.

Tökéletes lett minden?

Nem. Persze, hogy nem. De valódi lett.

És néha, amikor újra nehézzé válik a helyzet, odasúgom neki:

– Tudod, teljesen komolyan gondoltam a válást.

Ő rám néz, elmosolyodik, és annyit mond:

– Tudom. És soha nem kockáztatom meg még egyszer.