A férjem hazahozta a terhes szeretőjét, és azt mondta, hogy költözzek anyámhoz – A bosszúm kegyetlen volt
Nyolc év házasság omlott össze egyetlen lélegzetvétel alatt, amikor a férjem, Máté hazahozta a terhes szeretőjét, és kirakott a saját otthonomból. Pakoltam, ahogy kérte. De amit később „kicsomagoltam”, az egy olyan bosszúterv volt, amit soha nem felejt el.
Nyolc év. Körülbelül 2 922 nap. Körülbelül 70 128 óra. Minden egyes másodpercben a szívem csak egyetlen névre dobbant – Mátéra, a férjemre. Azt hittem, ő is ugyanúgy szeret, mint én őt. Ó, mekkorát tévedtem!
Én Zsófi vagyok, egy hűséges feleség, aki bolondul szerette a férjét… egészen addig a végzetes estéig, amikor a világom darabokra hullott.
Egy kedd este történt, amikor az életem kisiklott.
Hosszú munkanap után fáradtan léptem be az otthonunkba. Azonnal észrevettem egy nagyon terhes nőt a kanapén, aki chips-et majszolt.
Egy pillanatra azt hittem, rossz házba léptem be.
De nem. Ott volt az a csúnya virágos tapéta, amit Máté mindenáron meg akart tartani. Ott volt a férjem, olyan arccal, mintha egy sündisznót nyelt volna le.
– Szia, Zsófi – szólalt meg végül, mintha csak megkért volna, hogy adjam oda a sót. – Beszélnünk kell.
Lefagytam. Az agyam próbálta feldolgozni az abszurd jelenetet. A terhes nő idegesen mosolygott, a kezét a hasára tette – úgy nézett ki, mintha egy szappanoperában szerepelne.
– Ő Lilla – folytatta Máté, és a kanapén ülő „emberi inkubátorra” mutatott. – Ő terhes. Az én gyerekemmel. Ez… ez csak megtörtént. És úgy döntöttünk, hogy együtt leszünk.
Vártam a poént. Biztos voltam benne, hogy ez egy őrült reality show része. Talán kapok egy autót, ha nem hisztizek?
De Máté arca komoly maradt. És Lilla mosolya egyre szélesebb lett.
– Máté – kezdtem lassan –, mit értesz az alatt, hogy „csak megtörtént”? Elestél és beleestél?
Máté arca elsötétült. – Elég, Zsófi! Ez komoly. Azt hiszem, az lenne a legjobb, ha kiköltöznél. Anyukádnál maradhatsz egy ideig. Lilla és én pedig átvesszük a házat.
Pislogtam. Egyszer. Kétszer. Háromszor. Ez még mindig nem egy rossz álom volt.
Ashton Kutcher se ugrott elő, hogy elmondja, hogy csak egy „Kamu” áldozata vagyok. Nem, csak a hűtlen férjem és a nagyon terhes barátnője ültek előttem.
– Rendben – mondtam végül hidegen. – Összepakolok és elmegyek.
Máté megkönnyebbültnek tűnt. Lilla pedig úgy mosolygott, mintha megnyerte volna a lottót. Fogalmuk sem volt róla, hogy a lottó most visszavág.
Felmentem az emeletre, egyetlen szó nélkül. Pakoltam egy bőröndöt a legfontosabb dolgaimmal. És távoztam.
De miközben anyámhoz hajtottam, a sokk lassan dühvé alakult. Nem akármilyen dühvé. Olyan dühvé, ami valami zseniálisan bosszúszomjas és felejthetetlen dolgot szül.
Másnap hajnalban elkezdtem végrehajtani a mesteri bosszútervemet.
Első állomás: a bank.
Határozott léptekkel beléptem, és minden közös bankszámlát lefagyasztottam. Olyan gyorsan, hogy még kimondani sem tudták, hogy „hűtlen gazember”.
A bankigazgató arca, amikor elmondtam, miért csinálom, megfizethetetlen volt. Biztos vagyok benne, hogy mentálisan jegyzetelt egy következő regényéhez.
Következő megálló: a lakatos.
Máté és Lilla három napra elutaztak, ezt előző nap hallottam meg. Pontosan ennyi időm volt arra, hogy végrehajtsam a bosszút.
Elmentem a házunkhoz. Hívattam egy lakatost, és kicseréltettem az összes zárat. A legkomplexebb, legfejlettebb biztonsági rendszert kértem.
A lakatos furcsán nézett rám, míg én gonoszul kuncogtam.
– Rendben, hölgyem… de biztos ebben? – kérdezte óvatosan.
– Teljesen – válaszoltam. – És kérnék még néhány extra biztonsági kamerát is.
Következő állomás: a költöztetők.
Megbíztam őket, hogy pakoljanak össze mindent, ami az enyém. Vagyis… a ház teljes berendezését.
Igen. Mindent elvittem. A kanapét, az ágyat, még a WC-papírt is. Kíváncsi vagyok, milyen érzés lehet faleveleket használni…
De a csattanó még hátra volt.
Meghívókat küldtem ki.
Egy nagy „ÜNNEPLŐBULI MÁTÉNAK ÉS LILLÁNAK” meghívót, amelyben az állt:
„Gyertek ünnepelni Máté új életét! Meglepetésbuli a házuknál, holnap este 7-kor!”
Majd a végső simítás:
Egy óriási óriásplakát a ház elé.
Ráírva: „Gratulálunk, Máté! Eldobtál engem a terhes szeretődért! Reméljük, a gyerek nem örökli a hűtlenségedet!”
Másnap este Máté őrjöngve hívott fel.
– Zsófi! Ez mi a pokol?! Miért van itt egy tömeg?!
Én csak mosolyogtam. – Ó, édesem, nem mondtad, hogy bulit szeretnél? És hogyhogy nem tudsz bemenni? Jaj, majd elfelejtettem… a ház az én nevemen van! Szóval… megváltoztattam a zárakat.
Karma egy macska formájában beköltözött az életembe. Máté pedig… nos, maradt az utcán.
Én? Életemben először… SZABAD voltam.
A történet végét ugyan lezártnak érezni, de egy jó bosszútörténet mindig rejthet még fordulatokat! Ha szeretnéd, kitalálhatok egy izgalmas folytatást, amelyben Máté megpróbálja visszaszerezni, amit elveszített – vagy Lilla rájön, hogy az élet egy hűtlen férfival nem éppen tündérmese.
Íme egy lehetséges folytatás, amelyben a bosszú tovább gyűrűzik, és Máté végleg megkapja, amit érdemel:
Máté bukása és az igazi igazságszolgáltatás
Az első hetekben élveztem az új életemet. A házat jó pénzért eladtam, és egy gyönyörű lakásba költöztem, ahol végre önmagam lehettem. Máté viszont… nos, róla hamarosan érdekes híreket hallottam.
Egy nap Lilla hívott, és sírva fakadt a telefonban.
– Zsófi… én nem tudtam! – zokogta. – Azt mondta, hogy már elváltatok, hogy a kapcsolatotok régen halott, és hogy velem akar új életet kezdeni! De most itt vagyok egy gyerekkel a karomban, ő pedig… ELTŰNT!
Hát persze, hogy eltűnt.
Máté új áldozatot keresett. Ahogy mindig is tette.
– Tudod, Lilla, van egy mondás: ha egy férfi veled csalja meg a feleségét, előbb-utóbb téged is meg fog csalni.
De Lilla nem hagyta annyiban. Nemcsak hogy kidobta Mátét, hanem jogi lépéseket is tett ellene, mert a terhessége alatt hazugságokkal csalta ki tőle a pénzét.
Máté helyzete egyre rosszabb lett.
– Zsófi, könyörgöm! – írta egy e-mailben. – Csak beszélj velem! Mindent elvesztettem! A házunkat, a munkámat, a pénzemet…
Hát persze, hogy elvesztetted, te ostoba!
Végül Máté egyedül maradt.
A barátai elfordultak tőle. A családja soha nem bocsátott meg neki.
És én? Életemben először igazán boldog voltam.
A bosszú édes volt. De a legédesebb az volt, hogy már nem is kellett törődnöm vele
