Csak egy gondozó voltam egy idős hölgy mellett, amíg meg nem osztotta velem a tervét az új végrendeletéről – Egy történet a mindennapokból
Azt hittem, hogy csak egy ápoló vagyok a zárkózott, éles nyelvű özvegy, Váradi Erzsébet mellett, amíg ki nem derült, hogy ki akar hagyni a végrendeletéből mindenkit – beleértve a saját unokáit is –, és mindent rám hagy. Ez egy lavinát indított el, amelyben régi családi titkok kerültek felszínre.
Fiatal voltam, munkanélküli és tele kétségekkel. Bár a kezemben volt az ápolói diploma, állásajánlatokat nem kaptam. Az egyetemi tanulmányaim a nagyvárosban mintha semmit sem értek volna. Hónapok teltek el sikertelen állásinterjúkkal, és egyre jobban eluralkodott rajtam a kétségbeesés.
Egy nap azonban egy apróhirdetés keltette fel a figyelmemet:
„Idős hölgy mellé bentlakásos gondozót keresünk. Mozgásképtelen, teljes körű ellátás szükséges.”
Ez egy mentőövnek tűnt, ezért azonnal jelentkeztem.
Amikor megérkeztem a kissé megkopott, ám még mindig lenyűgöző régi kúriához, egy fiatal férfi nyitotta ki az ajtót. Talán huszonéves lehetett.
– Maga jött a gondozói állásra? – kérdezte udvarias mosollyal. – Én vagyok Márton.
Mielőtt válaszolhattam volna, egy fiatal nő jelent meg mellette.
– Én pedig Dóra vagyok – mondta közönyösen. – Nagymama már várja.
Kedvesek voltak, de úgy tűnt, inkább kötelességtudatból fogadnak barátságosan, mint valódi érdeklődésből.
– Nagymama fent van – intett Márton a lépcső felé. – Most már az ő dolga eldönteni, hogy megfelel-e.
Eltűntek a folyosón, és nekem az volt az érzésem, hogy inkább lakótársak, mint gondoskodó unokák.
Váradi Erzsébet meglepően derűs mosollyal fogadott. Az ágyban feküdt, de minden mozdulata, minden szava arról árulkodott, hogy még mindig ő a ház irányítója. A haja tökéletesen be volt fésülve, a körmei ápoltak voltak, és a nevetése meglepően erőteljes.
– Ah, te lennél az új ápolóm? – kérdezte határozott, de meleg hangon. – Gyere csak be, kedvesem, ülj le!
Tétováztam. Nem ilyennek képzeltem egy beteg, gondozásra szoruló idős hölgyet.
– Ne ácsorogj ott! – mondta huncut mosollyal, és megpaskolta az ágy szélét. – Ülj le! Vegyél egy fánkot. Az ember ne kezdje üres gyomorral a világ meghódítását.
– Köszönöm – válaszoltam, és bizonytalanul vettem el egyet az éjjeliszekrényen lévő tányérról.
A tekintete csillogott, mintha máris olvasna bennem.
– Szóval, miért akarod ezt az állást? – kérdezte, miközben hátradőlt az ágyában.
– Mert szükségem van rá. És úgy gondolom, segíteni tudnék magának – feleltem, próbálva nem túl sokat elárulni magamról.
Bólintott. – Őszinte vagy. Ez manapság ritka. Nos, üdv a házamban!
Így kezdődött az életem Erzsébet asszony mellett.
Az első napok eseménytelenül teltek. Követtem a napirendjét, meghallgattam a történeteit, és azt gondoltam, hogy talán nem is lesz ez olyan bonyolult. De aztán furcsaságok történtek.
Egy reggel egy könyv a polcról hirtelen az éjjeli szekrényére került.
– Ezt olvasta tegnap este? – kérdeztem, felemelve a kötetet.
– Nem szoktam alvajárni, drágám – felelte, és a szája sarkában gyanús mosoly bujkált.
Aztán ott volt a függöny. Reggel kihúztam, de amikor délután visszatértem, be volt húzva. És a virágok… mindig frissek voltak, pedig én nem locsoltam őket.
– Az unokái esténként elköszönnek magától? – kérdeztem egy reggel, mintha csak mellékesen érdeklődnék.
– Oh, nem – nevetett. – Márton és Dóra itt élnek a szüleik halála óta, de alig törődnek velem.
– De… valaki mégis megmozdítja a dolgokat – erősködtem.
– Majd eljönnek, ha a végrendeletet felolvassák – felelte, mintha nem is hallotta volna a kérdésemet.
Szavai úgy ültek a levegőben, mint egy puzzle darab, ami sehogy sem illik a képbe. Valami nagyon nem stimmelt, és egyre biztosabb voltam benne, hogy Erzsébet asszony rejteget valamit… mindenki elől.
Úgy döntöttem, hogy változtatok a ház szokásain. Nem akartam, hogy Erzsébet egyedül étkezzen a szobájában, ezért megterítettem a nappaliban.
– A közös étkezésnek megvan a maga varázsa – mondtam, igazítva az evőeszközöket. – Nem gondolja, hogy így sokkal… élőbbé válik a ház?
Erzsébet felvonta a szemöldökét, de egy apró mosoly játszott az ajkán.
[ ]
– Te aztán tele vagy ötletekkel, kedvesem!
– És ezt imádni fogja! – mondtam vidáman, és közelebb toltam a kerekesszékét az asztalhoz.
Márton és Dóra nem voltak elragadtatva. Amikor beléptek, meglepett arckifejezésük mindent elárult.
– Mi folyik itt? – kérdezte Dóra, ahogy meglátta a szépen megterített asztalt.
– Vacsora – feleltem vidáman. – Ugye milyen jó együtt enni?
Márton habozott. – De nagymama mindig a szobájában szokott enni.
– Nos, ezentúl nem így lesz – jelentettem ki határozottan. – Megérdemli a társaságot, nem gondoljátok?
Feszengve, de leültek.
Ezután heti két alkalommal felolvasós estéket tartottunk. Erzsébet élvezte, de Márton és Dóra egyre gyakrabban találtak kifogásokat, hogy kimaradjanak. Végül már csak ketten maradtunk.
A fordulat egy vacsora alkalmával következett be.
– Örülök, hogy ma csatlakoztatok – kezdte Erzsébet, kedves, de határozott hangon.
Márton és Dóra egymásra néztek.
– Tulajdonképpen… – kezdte Márton. – Azt tervezzük, hogy elköltözünk. Persze Mia itt maradhat, hogy gondoskodjon rólad.
Erzsébet halkan nevetett. – Milyen kényelmes… Nos, nekem is van egy hírem.
– Milyen híred? – kérdezte Dóra óvatosan.
– Jövő héten a jogászom átírja a végrendeletemet – felelte higgadtan. – Mia kap mindent.
A két unoka elsápadt.
Dóra villámgyorsan letette az evőeszközt, mintha megégette volna magát.
– Micsoda?! – sziszegte döbbenten.
Márton is a szavakat kereste, de csak néhány másodperc után sikerült kinyögnie valamit.
– Nagymama, ezt nem gondolhatod komolyan! Mi vagyunk az unokáid! A családod!
Erzsébet lassan belekortyolt a borába, aztán letette a poharat, és türelmes mosollyal nézett rájuk.
– És ennek ellenére évek óta úgy viselkedtek, mintha csak lakótársaim lennétek, nem pedig a családom. – A hangja nem volt haragos, csupán tárgyilagos. – Mia volt az egyetlen, aki valóban törődött velem, és nem csak akkor, amikor valamit akart tőlem.
– Ez nevetséges! – robbant ki Dóra. – Egész életünkben itt éltünk veled!
– Igen, és hány estét töltöttetek velem beszélgetve? Hányszor hoztatok nekem egy csésze teát csak azért, hogy örömet szerezzetek? Hányszor kérdeztétek meg, hogy érzem magam? – Erzsébet hátradőlt a székében, és mindkettejüket egy-egy hosszú pillanatig figyelte. – Mia csupán néhány hete van itt, de több törődést mutatott, mint ti egész életetekben.
Márton ökölbe szorított kezekkel meredt rá.
– És mit vársz tőlünk? Könyörögjünk, hogy gondold meg magad?
Erzsébet halkan elnevette magát.
– Nem. Az az idő már régen elmúlt.
Ezzel visszatért a vacsorájához, jelezve, hogy a beszélgetés befejeződött. Dóra és Márton váltottak még néhány dühös pillantást, de végül mindketten felálltak az asztaltól, és szó nélkül kiviharzottak a szobából.
A következő napok nevetséges színjátékká váltak. Márton és Dóra hirtelen a világ legodaadóbb unokái lettek.
Egy reggel, amikor beléptem a nappaliba, Márton épp egy vázába rendezgetett élénk színű tulipánokat.
– Virágok neked, nagymama! Tudom, mennyire szereted a tulipánokat. – A hangja erőltetetten vidám volt.
Erzsébet felvonta a szemöldökét.
– Érdekes. Mert mindig is az orchideák voltak a kedvenceim.
Márton arca elvörösödött, de gyorsan elvigyorodott.
– Hát… akkor legközelebb orchideát hozok!
Pillanatokkal később Dóra viharzott be egy tálcával.
– Reggelit hoztam neked a nappaliba, nagymama! Gondoltam, ma egy kis változatosság jót tenne!
Erzsébet belekortyolt a teájába, és színlelt csodálkozással nézett rájuk.
– Nos, ti ketten tényleg angyalok vagytok. Kár, hogy nem jöttetek rá erre hamarabb.
A következő napokban mindent megtettek, hogy visszanyerjék a kegyeit. Márton hirtelen elkezdte leporolni a könyvespolcait, amit évek óta nem tett meg, és minden egyes portalanított könyvről beszámolt neki. Dóra minden nap sütött valamit – olyan édességeket, amelyeket Erzsébet sosem kedvelt.
– Ez már kezd komikus lenni, nem gondolod? – kérdeztem egy este, amikor ketten maradtunk a nappaliban.
Erzsébet halkan nevetett.
– Tudod, Mia, ha ennyi energiát fektettek volna belém az elmúlt években, talán tényleg megfontoltam volna, hogy részesüljenek a végrendeletemben. De így? – Megcsóválta a fejét. – Ez már túl kevés és túl késő.
Aznap este, vacsora után Erzsébet letette a kanalat, és egyetlen mondattal véget vetett a komédiának:
– A döntésem végleges. Semmilyen virág vagy sütés-főzés nem változtat rajta.
Márton és Dóra arca egy pillanat alatt megkeményedett. A következő napon mindketten zárt ajtók mögött suttogtak, és érezhetően feszültebbé vált a légkör.
Délután Márton odajött hozzám a nappaliban.
– Dóra és én úgy döntöttünk, hogy nincs szükség rád többé. Meg tudjuk oldani a nagymama gondozását.
A hangja nyugodt volt, de az egész mondat merevnek és begyakoroltnak tűnt.
– Értem. – Bólintottam. – Akkor összepakolok.
Erzsébet figyelt minket a folyosóról, majd intett nekem, hogy menjek a szobájába. Amint becsuktam az ajtót, egy borítékot nyújtott át.
– Mia, itt az idő. Bérelj egy autót, parkolj le éjfélkor a ház közelében, és várj a kertben, amikor a lámpák kialszanak. Légy készen mindenre.
Meglepetten bámultam rá.
– De mi fog történni?
Csak mosolygott.
– Bízz bennem. Hamarosan meglátod.
Mindent pontosan úgy tettem, ahogy mondta. Aznap éjjel egy sötétített üvegű terepjárót parkoltam a háztól néhány utcával odébb, és belopakodtam a kertbe. A bokrok mögül figyeltem az ablakokat.
Egy óra telt el.
Aztán egyszer csak az összes lámpa kialudt.
A szívem hevesebben vert. A házat néztem, majd az ajtó lassan kinyílt. Egy fekete kabátos alak jelent meg a sötétben.
A holdfény éppen elég volt ahhoz, hogy meglássam az arcát.
– Erzsébet? – suttogtam hitetlenkedve.
– Gyere! – suttogta vissza, majd olyan gyorsan indult el, hogy alig tudtam utolérni.
Amikor elértük a terepjárót, Erzsébet gond nélkül bepattant a volán mögé.
– Várjunk csak… maga tud vezetni?! – bámultam rá döbbenten.
– Természetesen. – A szeme huncutul csillogott. – Azt hitted, hogy tényleg ágyhoz vagyok kötve? Ugyan, kedvesem! Egész végig csak játszottam a szerepemet.
Ahogy elhajtottunk, elmesélte az igazságot. A könyvek, a függönyök, a megmagyarázhatatlan dolgok – mind az ő keze munkája volt. Csak próbára tette a családját.
– Az unokáim egész életükben arra vártak, hogy ölembe hulljon minden. Ideje, hogy végre megálljanak a saját lábukon. Mia, te pedig megmutattad, mit jelent igazán törődni valakivel. Ezért rád hagyom, amit érdemelsz.
És úgy is tett. A végrendeletet átírta, az örökség egy részét nekem adta, a többit jótékony célokra ajánlotta fel.
Dóra és Márton végül kénytelenek voltak valóban dolgozni az életükért.
Én pedig egy igaz barátságot nyertem.
