Első rész
A 18. születésnapomon a világom darabokra hullott. Egy idegen állt az ajtómban, és azt mondta, hogy ő az igazi anyám. Kétségbeesetten kutattam a válaszokat, elhagytam mindent, amit addig ismertem… csak hogy rájöjjek az igazságra. Elraboltak… vagy elhagytak? És most, hogy egy vagyont érő örökség kulcsát tartom a kezemben, vajon ki akar engem igazán, és ki akarja csak azt, ami az enyém?
Gyerekkorom óta tudtam, hogy örökbe fogadtak. A szüleim soha nem titkolták előlem. Csak egy tény volt, akárcsak az, hogy imádtam a vaníliafagyit, szerettem lovakat simogatni, és tizenkét éves koromig szükségem volt egy éjjeli lámpára.
Azt mondták, engem választottak. Hogy évekig vártak rám, reménykedtek egy gyermekben, és amikor megtaláltak engem, azonnal megszerettek.
És én hittem nekik.
Jó életem volt. Meleg otthonom. Szüleim sosem hagytak ki egyetlen focimeccset sem, sosem felejtették el a születésnapomat, és sosem éreztették velem, hogy kevesebb lennék, mint a saját lányuk.
Ők csomagolták az uzsonnámat, segítettek a házi feladattal, és ott voltak, amikor először törték össze a szívemet. Édesanyám pedig minden egyes nap velem főzött vacsorát, nem számított, hogy éppen vizsgára készültem, vagy egy projekten dolgoztam.
Ez volt az otthonom. Otthon voltam.
Sosem kérdőjeleztem meg, honnan jöttem.
Egészen a 18. születésnapom előtti hetekig, amikor furcsa dolgok kezdtek történni.
Először e-mailek érkeztek.
Az első egy ismeretlen címről jött:
„Boldog előszülinapot, Lili. Gondolok rád. Beszélgethetnénk?”
Nem volt aláírás, sem semmi magyarázat. Egyszerűen figyelmen kívül hagytam.
Aztán érkezett egy ismeretlen Facebook-ismerősnek jelölés egy profilról, amelynek nem volt képe. A név: Éva W.. A kérés ott maradt, válasz nélkül.
És végül, a születésnapom reggelén… valaki kopogtatott.
Majdnem nem nyitottam ajtót. A szüleim a konyhában voltak, készítették a szokásos szülinapi reggelimet – palacsintát és bacont, ahogy minden évben. De valami abban a kopogásban görcsbe rántotta a gyomromat.
Nem tudtam megmagyarázni, de úgy éreztem, hogy valami baljós dolog fog történni.
– Megnézed az ajtót, kicsim? – kérdezte anyu, miközben átvette a baconsütést.
– Persze, anya – feleltem, és megtöröltem a kezem.
Kinyitottam az ajtót, és abban a pillanatban tudtam: minden meg fog változni.
Egy nő állt a verandán, a korlátba kapaszkodva, mintha az tartaná meg. Szőke haja rendezetlen hullámokban omlott a vállára, szemei alatt mély karikák sötétlettek. Amint rám nézett, élesen beszívta a levegőt, mintha évek óta visszatartotta volna.
– Lili? – lehelte.
– Igen… ki maga? – kérdeztem bizonytalanul.
A nő torka megrándult, alsó ajka megremegett. Aztán egy alig hallható suttogással kimondta azokat a szavakat, amelyek mindent megváltoztattak.
– Én vagyok az anyád.
A lábam alatt megingott a talaj.
– Az igazi anyád – tette hozzá, közelebb lépve.
Valami hideg és gyomorszorító érzés telepedett rám.
Nem. Nem. Ez biztos valami tévedés.
– Tudom, hogy ez sokk – mondta rekedt, elcsukló hangon. – De kérlek, Lili. Kérlek, hallgass meg!
Akkor kellett volna becsapnom az ajtót. Akkor kellett volna hívnom a szüleimet, hogy foglalkozzanak ezzel a nővel. De nem tettem. Nem tudtam megmozdulni.
Mert a tekintetében… nemcsak kétségbeesést láttam. Hanem bánatot. Megbánást. És valami különös vágyakozást, ami csontomig hatolt pusztán azáltal, hogy ott állt előttem.
– A nevelőszüleid… hazudtak neked – mondta, letörölve a homlokáról az izzadságot.
Az egész testem megfeszült.
– Becsaptak engem, Lili. És elloptak tőlem! – ragadta meg a kezem remegő ujjakkal.
– Mégis miről beszél? – kérdeztem döbbenten.
A nő könnyekkel a szemében egy mappát húzott elő a táskájából, és egy halom papírt nyomott a kezembe.
Lepillantottam rájuk, nem tudván, mire számítsak.
Születési iratok. Az én valódi születési irataim.
És ott, a hosszú szöveg alatt, egy aláírás.
Az ő neve.
– Soha nem akartalak elhagyni, Lilikém – suttogta. – Így hívtalak, amikor a pocakomban voltál. Fiatal voltam és féltem, de meggyőztek arról, hogy nem vagyok elég jó. Hogy nélkülem jobb lesz neked. Manipuláltak, és azóta minden egyes nap megbántam.
Visszanéztem a papírokra. A kezem remegett. Az agyam egyszerűen nem akarta feldolgozni.
Ez igaz lehet?
Hazudtak nekem? A szüleim? Egész életemben?
A nő erősebben szorította meg a kezem.
– Adj egy esélyt, drágám. Gyere velem. Hadd mutassam meg neked azt az életet, ami a tiéd lehetett volna.
El kellett volna utasítanom. Be kellett volna csapnom előtte az ajtót. Ugye?
De nem tettem.
Mert valahol mélyen, egy apró, megtört részem tudni akarta az igazságot.
Megegyeztem Évával – így hívták a nőt –, hogy találkozunk egy közeli étteremben.
Később, a nappaliban állva úgy éreztem, a szívem olyan erősen ver, hogy megremegteti a padlót is. A szüleim a kanapén ültek, mosolyogva, várakozással teli tekintettel. Még mindig boldogok voltak. Még mindig nem sejtették, hogy egy pillanat múlva összetöröm a világukat.
– Kész a torta és a fagyi! – jelentette be anyu vidáman.
Lenyeltem a torkomban lévő gombócot.
– Történt ma valami…
A mosoly anyu arcáról halványodni kezdett.
Apu letette a kávéscsészéjét.
– Mi az, kicsim?
Kinyitottam a számat. Majd becsuktam. Istenem, mégis hogyan lehet ezt kimondani?
Végül rákényszerítettem magam, hogy elmondjam:
– Egy nő járt ma itt.
Mindketten megdermedtek.
– Azt állította, hogy ő az igazi anyám.
A szoba levegője megváltozott.
Anyu ujja erősebben szorította a kanapé karfáját, a bütykei elfehéredtek. Apu arca kifejezéstelenné vált, mintha minden melegség eltűnt volna belőle.
Egyikük sem szólt semmit.
– Azt mondta… azt mondta, hogy hazudtatok nekem. Hogy becsaptátok őt, és így vettetek el tőle.
Anyu élesen beszívta a levegőt, és abban a hangban, abban a tiszta fájdalomban volt valami, ami összeszorította a gyomromat.
– Lili – suttogta. – Ez egyáltalán nem igaz.
– Akkor miért mondta ezt? – kérdeztem.
Apu lassan kifújta a levegőt, mintha minden erejét összeszedné, hogy nyugodt maradjon.
– Mert tudta, hogy ez felzaklat téged.
Megráztam a fejem.
– Ezt nem tudhatjátok.
– De igen – mondta anyu, a hangja remegett. – Tudtuk, hogy ez a nap eljön. Csak azt hittük, nem így…
Meg akarta fogni a kezem, de hátrébb léptem. Megremegett az arca, mintha megütöttem volna.
– Csak… – kezdtem, de a torkomban lévő gombóc szinte fojtogatott. – Meg akarom ismerni. És úgy érzem, hogy ezt meg kell tennem.
Sűrű. Fullasztó.
Apu szeme megkeményedett.
– Pontosan mit akarsz ezzel mondani?
– Azt, hogy azt mondtam neki, nála maradok egy hétig.
Anyu megremegett, mintha hirtelen ráébredt volna valamire, ami összetörte a lelkét.
Apu arca szinte meg sem rándult.
– Egy hét – ismételte meg.
Bólintottam.
– Kérlek.
– Lili, kérlek, kicsim… – könyörgött anyu. – Ne menj el.
– Egész életemben rátok hallgattam. Kérlek, hadd tudjam meg magam.
Apu mélyet sóhajtott, és halkan, de határozottan megszólalt:
– Menj, Lili. Csak… mielőtt elmész, gondolj bele. Ő hagyott el téged egyszer. Csak gondolkodj el ezen, mielőtt átléped azt a küszöböt.
– Hívni foglak titeket – suttogtam.
Anyu halk, fájdalmas zokogást hallatott.
– Igen… tedd azt.
És így elmentem.
De amikor megláttam Éva házát, minden gondolatom egy pillanat alatt összezavarodott.
Ez nem ház volt. Ez egy kastély volt.
Márványpadló. Csillárok, amik mintha egy palotából származtak volna. Egy hatalmas, csavart lépcső, ami felfelé kanyargott, mint egy meseillusztráció.
– Ez mind a tiéd lehet – mondta Éva, a hangja tele volt érzelemmel. – Ez az élet járt volna neked.
Egy éles bűntudathullám söpört végig rajtam.
A szüleim elvettek tőle? Őt vették el tőlem?
Úgy döntöttem, maradok egy hétig, ahogy megígértem. Csak hogy kiderítsem az igazat.
De az igazság nem várt egy teljes hetet.
Másnap egy nő megállított a kastély előtt.
– Te vagy Lili, igaz? – nézett rám élesen.
– Igen… maga kicsoda?
– Én vagyok Evelyn. Éva szomszédja.
Szó szót követett, és Evelyn felfedte az igazságot.
– Éva soha nem keresett téged. Soha. Nem tévedésből mondták neki, hogy adjon örökbe. Nem kényszerítették rá. Ő döntött így.
A gyomrom görcsbe rándult.
– Ez… nem igaz.
– De igen. Ismertem a nagyapádat. És ismertem Évát is. Az egész terhesség alatt mellette voltam. Ő bulizott, Lili. Élvezte az életét. És amikor te megszülettél, egy „probléma” lettél számára.
A szívem vadul vert.
– De akkor… miért keresett meg most?
Evelyn szeme megtelt együttérzéssel.
– Mert a nagyapád múlt hónapban meghalt. És mindent rád hagyott.
Minden a helyére kattant.
Nem rólam szólt. Sosem rólam szólt.
Csak a pénzről.
A lépcső tetején álltam, hátizsákommal a vállamon. Éva a korlátnak támaszkodott, karba tett kézzel, éles tekintettel.
– Tényleg elmész? – kérdezte.
– Hibát követsz el, Lili.
– Nem. A hiba az volt, hogy azt hittem, érdekellek.
– Én szültelek meg!
– És aztán eldobtál.
– Most akkor viszed a pénzt is?
– Igen. A saját egyetemi tanulmányaimat fogom fizetni belőle. És megajándékozom a szüleimet, ahogy ők is mindig ajándékoztak engem.
Ekkor először nem volt válasza.
A kilincsre tettem a kezem.
– Tartozol nekem, Lili! – kiáltotta.
Megálltam, majd csendesen feleltem:
– Semmivel nem tartozom neked.
És hazamentem.
Anyu és apu a nappaliban várt rám.
Egy szót sem szóltam. Csak a karjaikba rohantam.
– Itthon vagy – suttogta anyu.
És igaza volt.
Ez volt az otthonom. Ők voltak a családom. Mindig is ők voltak.
