A Feleségem 15 Éve Tűnt El, Amikor Elment Pelenkát Venni – A Múlt Héten Megláttam Őt, és Ezt Mondta: „Meg Kell Bocsátanod”
15 évvel ezelőtt a feleségem, Anna, egy csókot adott újszülött fiunk homlokára, majd azt mondta, elmegy pelenkát venni. Soha többé nem tért vissza. A múlt héten azonban megláttam őt egy szupermarketben. Amit ezután mondott, örökre megváltoztatta az életemet.
Az eltűnés napja
Akkoriban éppen az újszülött fiunk, Dávid érkezését próbáltuk megszokni. A lakásunk kicsi volt, a számlák pedig halmozódtak, de boldogok voltunk. Legalábbis én azt hittem.
„Megyek, veszek pelenkát” – mondta Anna, miközben felvette a kabátját. „Mire visszajövök, próbáld meg kicsit megnyugtatni Dávidot.”
„Sietsz, ugye?” – kérdeztem fáradtan.
Anna mosolyogva bólintott, majd elindult az ajtó felé. Ez volt az utolsó alkalom, hogy láttam.
Amikor egy óra elteltével még nem ért haza, aggódni kezdtem. Kétségbeesetten próbáltam hívni a telefonján, de ki volt kapcsolva. „Lehet, hogy baleset érte” – gondoltam, miközben felkaptam Dávidot, és elindultam a bolt irányába.
A keresés
A környéket bejárva próbáltam Annát keresni. Megnéztem a boltot, a parkolót, sőt még a közeli utcákat is. Semmi. Végül értesítettem a rendőrséget, akik azonnal nyomozást indítottak.
„Biztos benne, hogy nem akart elmenni?” – kérdezte az egyik nyomozó, miközben jegyzetelt.
„Anna soha nem hagyná el Dávidot!” – vágtam rá. „Ez biztos valami félreértés. Talán elrabolták, vagy baleset érte.”
A rendőrség átvizsgálta a környéket, de semmi nyomot nem találtak. A bankkártyáját nem használták, és a telefonja is kikapcsolva maradt. Hónapok múltán a nyomozás megakadt.
„Lehet, hogy el kellene fogadnia, hogy talán nem akar visszatérni” – mondta egy rendőr együttérzően, de ezek a szavak olyanok voltak, mint egy kés a szívembe.
Az évek magánya
Az első év maga volt a pokol. Dávid éjjelente sírt, én pedig magányosan, kétségek között próbáltam gondoskodni róla. „Hol vagy, Anna?” – suttogtam gyakran, miközben a babát ringattam.
Anyám rengeteget segített. „Zoli, erősnek kell lenned Dávidért” – mondta. Az ő támogatásával lassan megtanultam, hogyan kell egyedül helytállni.
Ahogy Dávid nőtt, az életem körülötte forgott. „Apa, mesélsz este?” – kérdezte, és én mindig ott voltam. Iskolába kísértem, tanultam vele, és megpróbáltam a legjobb apja lenni. De Anna emléke soha nem hagyott nyugodni.
A találkozás
A múlt héten egy hétköznapi bevásárlás közben történt az, amit sosem hittem volna. A szupermarketben, a fagyasztott ételek között megláttam egy nőt. A szívem kihagyott egy ütemet.
„Ez nem lehet igaz…” – suttogtam magamnak.
Közelebb mentem. A nő éppen egy csomag fagyasztott zöldborsót tartott a kezében. Amikor megfordult, megláttam az arcát. Anna volt az. Idősebbnek tűnt, a haja rövidebb volt, de kétségtelenül ő volt az.
„Anna?” – szóltam halkan.
Látszott, hogy megdermed. Lassan felém fordult, és amikor rám nézett, a szeme könnybe lábadt. „Zoltán?” – suttogta.
„Meg kell bocsátanod”
„Mi történt veled? Hol voltál ennyi ideig?” – tettem fel a kérdést, miközben az elmúlt 15 év fájdalma egyszerre tört rám.
„Először meg kell bocsátanod” – mondta halkan.
„Megbocsátani?” – kérdeztem döbbenten. „Te elhagytál minket, Annát! Tudod, mit tettél Dáviddal? Tudod, mit tettél velem?”
„Zoltán, kérlek, hallgass meg” – mondta, miközben könnyek folytak az arcán. „Nem bírtam tovább. Úgy éreztem, megfulladok. Féltem, hogy nem tudom megadni Dávidnak azt az életet, amit megérdemel.”
„Ezért elhagytál minket? Ezért hagytál egy újszülöttet az apjával?” – kiabáltam. A fájdalom és a harag feltört belőlem.
Az igazság
Anna elmondta, hogy az édesanyja segített neki elmenekülni. Európába költözött, új nevet vett fel, és egy sikeres karriert épített. „Most már van elég pénzem, hogy mindent megadjak Dávidnak” – mondta.
„Te azt hiszed, hogy pénzzel megoldhatod?” – vágtam rá. „Dávid már nem ismer téged. Nekem kellett elmondanom, miért nincs anyukája. Nekem kellett megvigasztalnom, amikor sírt miattad.”
„Kérlek, hadd találkozzak vele” – könyörgött. „Legalább egyszer. Csak hogy elmondhassam, mennyire sajnálom.”
A döntésem
„Nem, Anna” – mondtam határozottan. „Dávid élete most boldog. Nem zavarhatod össze azzal, hogy hirtelen visszatérsz. 15 év telt el. Túl késő.”
Ahogy elfordultam, hallottam, hogy sírva szólít. „Zoltán, kérlek!”
De nem néztem vissza. Dávid és én már továbbléptünk. Nem engedhettem, hogy újra fájdalmat okozzon nekünk.
Te mit tettél volna a helyemben? Megérdemelte volna, hogy újra részese legyen az életünknek? Vagy helyesen döntöttem, hogy kizártam őt az életünkből?
